Nagyjából egy hét telt el az idei Giro d’Italia vége óta, ezzel elérkezettnek láttuk az időt arra, hogy egy higgadt fejű értékelést összeállítsunk. Izgalmas, meglepetésekkel teli három héten vagyunk túl, kedvenceinket természetesen nyomon követtük végig. Több szakaszt, egészen pontosan az utolsó 8-9-et közösen nézte végig a Bidon szerkesztősége, mivel edzőtábor címszó alatt össze voltunk zárva. Ennek következménye az is, hogy nem tudtunk ott lenni a Tour de Pelson sem versenyzőként, sem tudósítóként. A szobatársaink valószínűleg idegbajt kaptak a folyamatos dumálásunk miatt, és bár nem beszéltünk a helyi nevezetességekről és korábbi kalandjainkról, de valószínűleg érdekes közvetítést tudnánk produkálni, ha egyszer arra kerülne sor. Most végigmegyünk a Giro eseményein, és mivel ezt szokás szerint valamelyest szubjektív módon tesszük, szívesen olvassuk a ti véleményeteket is!
A dolog ugye ott kezdődött, hogy – hódolva egy megkérdőjelezhető szokásnak – megint nem országon belül startolt egy nagy körverseny, hanem ezúttal a szomszédos Írországban. Logikus. Nem vagyunk nagy rajongói ennek a PR-húzásnak, de mit lehet tenni, start Belfastból, az első három szakasz pedig ír területen. Versenyzői szempontból nyerni nyilván nem lehet semmit, csak veszíteni.
Sajnos ez rögtön beigazolódott. Csapatidőfutammal kezdtek, a Garmin pedig elkapott egy csatornafedelet: hatalmas perec, Dan Martin kulcscsonttöréssel egyből kiesett, a csapat pedig tökutolsó lett, ami Hesjedal későbbi eredményét húzta le. Velogames játékunkban többen betették Dan Martint a csapatba, ami furcsa húzás volt az utolsó hét szakaszait elnézve, de most már sosem tudjuk meg, mit tudott volna produkálni az ír srác. Túllépve a Garmin tragédiáján és a valószínűleg zokogó pandán, előzetes várakozásainknak megfelelően az Orica győzött az első szakaszon, és igen jófej módon az éppen születésnapos kanadai Svein Tuftnek megadták a lehetőséget a rózsaszín trikó viselésére. Az írországi tartózkodás hátralévő része elég uncsira sikerült, jött két szakasz a sprintereknek, amelyeket Marcel Kittel nyert elég tekintélyparancsoló módon. Annyi mindenesetre körvonalazódott, hogy kik lesznek a tényleg jó sprinterek ezúttal: Bouhanni, Nizzolo, Viviani, Swift, Ferrari, Matthews, Farrar. Végül az Orica megtartotta a maglia rosa-t, és Matthews vállán érkezett Olaszországba.
A pihenőnap (utazónap) után kicsit hasonló időjárási körülmények között folytatódott a verseny a dél-olaszországi Bariban, mint amilyen az ír területeken uralkodott. Amúgy sok magyarnak nyílt lehetősége itt Girot nézni, hiszen fapadossal direkt járat van Budapestről Bariba igen alacsony árakon. A belázasodott Kittel kiszállt a versenyből (bár az is lehet, hogy csak a fésűjét vesztette el, és anélkül nem élet az élet), ezzel megkezdődött Bouhanni egyeduralkodása – boom, meg is volt a szakasz, igaz, utána már nem mentek olyan simán a dolgok.
A következő szakasz már nem a sprinterekről szólt, végig emelkedett az utolsó pár kili, a kiváró hegyimenők mellett Ulissi ragadta meg a lehetőséget és győzött a neki fekvő terepen. A hatodik szakasz nagyon meghatározónak bizonyult az idei Giro szempontjából, hiszen óriási bukás volt az etap utolsó részében. Kiesett a Katusha sor több tagja Rodriguez vezetésével, Brajkovicnak a tavalyi Tour után megint nem volt szerencséje, többen pedig (például az összetettből így szintén kiszálló Roche) rengeteg időt vesztettek. Matthews lesprintelte az igen jó formában lévő, virgonc Evanst, és elég vicces módon még a hegyitrikót is átvette – plusz egy újabb nap pinkben. A következő napon sok meglepi nem volt: Bouhanni nyert, Matthews megint rózsaszín trikóval aludhatott. Aztán jött a nyolcadik szakasz, ahol Ulissi győzelmével megint volt egy kis dezsávűnk, közben pedig az összetettben érdekeltek elkezdtek másodperceket osztogatni egymásnak. 34 percet kapott a grupetto, úgyhogy el lehet képzelni, milyen fincsi kis szakasz lehetett! A Trek miniatűr kolumbiai versenyzője, a tavasszal már bizonyító Arredondo átvette a hegyi trikót, és egyértelművé vált, hogy ő bizony ezt tűzte ki célul idénre.
A második pihenőnap előtti utolsó szakaszon egy páros elmenés győzött, mögöttük pedig elvált az a bizonyos a májtól, vagyis tisztázódott, kik bírják úgy igazán a hegyeket. Matthews két ausztrál időfutammenő csapattársával együtt utolsóként ért célba, a szakasz végén pedig a szintén oricás Svein Tuft megérkezett az összetett utolsó helyére, mi pedig nem bírjuk kihagyni, hogy ne írjuk le: látjátok, így lesznek elsőből utolsók!
Következett lényegét tekintve a második hét, Bouhanni, Nizzolo és Matthews ismét megküzdöttek a sprintben, ismét a francia örülhetett. Nizzolonak csak nem akar összejönni a Giro szakaszgyőzelem! Jött a 11. szakasz, és az idén pont 11. versenynapját gyűrő, végül el nem tiltott Michael Rogers parádés teljesítménnyel megszerezte a győzelmet – így kell visszatérni! Nem vagyunk benne biztosak, hogy Evans nem drukkolt ausztrál barátjának, és az üldözésben nem fogta egy kicsit vissza a BMC-s csapattársait; velük ellentétben megfeszült a Giant-Shimano és a Bardiani is, de nem érték utol. Közben megkezdődött az Orica megtizedelése, Matthews rajthoz sem állt, Durbridge pedig egy méretes bukás miatt feladta.
Nem a legjobbkor, hiszen másnap esélyes lett volna, mivel eljött az egyenkénti időfutam. Ekkor már lehetett baj bőven az ausztrál csapatnál, hiszen a két erőgép, Tuft és Hepburn (ausztrál időfutambajnok btw) igen tré időt ment. Ezt a szakaszt sem úszta meg a mezőny eső nélkül, sokakat hátráltatott a pálya technikás részein. Több időfutammenő nem a várakozásoknak megfelelően teljesített, az viszont látható volt, hogy csakugyan sokat foglalkoztak téli szerződtetése óta Urannal az Omegánál, hiszen a srác megnyerte az időfutamot – nem kicsit, nagyon! Ulissi valahogy bevarázsolta magát a második helyre, Evans harmadik helye pedig pont arra volt elég, hogy átadja a rózsaszín trikót Urannak.
Másnap semmi komoly nem volt, hazaért az elmenés Canola vezetésével, Bouhanni pedig hozta a mezőnyt – tippelj – Nizzolo előtt. A Trek buszban legkésőbb most alighanem Nacer feje kerülhetett fel a dartstáblára. Besza-behu, de másnap megint a Bardiani nyert, ezúttal Enrico Battaglin hozta a győzelmet a flouzöld csapatnak az elmenésből. A mezőnyben Urant sikerült leszakítaniuk a többi riválisnak a végén, Quintana például majdnem fél percet hozott rajta. Aztán jött a 15. szakasz az utolsó pihenőnap előtt egy valódi hegyibefutóval (Montecampione), ahol Aru megmutatta, miért érdekelt helyet több Velogames csapatban is, Evans pedig nagyon megrogyott.
Erősen körvonalazódott a későbbi top 10, itt volt ekkor már Uran, Evans, Majka, Aru, Quinata, Pozzovivo, Kelderman, Rolland, Kiserlovski, Poels és Hesjedal is ott szaglászott a 11. helyen. az utolsó helyet napok óta egyik kiszemeltünk, Jetse Bol tartotta.
Miután kifújták magukat, már csak 6 szakasz várt a mezőnyre, de abból 4 maga volt a pokol. Indult a hét a Val Martello befutóval, ami előtt ott volt még a szakaszban a Gavia és a Stelvio, nyilván olyan havazásban és hidegben, hogy mi valószínűleg még az autóban is rosszul lettünk volna. Quintana megmutatta, hogy ő erre a hétre tartalékolt, szakaszgyőzelemmel vette át a maglia rosat. Hesjedal behozta másodiknak magát és a kezeit; sírni tudnánk, amikor ezt a srácot látjuk kerékpározni, de tény, hogy veszettül tud szenvedni, és a számos leszakadás után csak 8 másodperccel kapott ki a magashegyi levegőn felnőtt kolumbiai fiútól. Nem úgy a többiek, Uran például 4:11-et kapott tőle, de még az első 25-be beférő Basso is 17 perccel lett gazdagabb. Nyolcan adták fel a szakaszt, többek közt Boasson Hagen, Petacchi és Scarponi is.
Másnap a mezőny elengedett megint egy szökést, persze mi lett a vége, megint egy Bardiani győzelem, most az izgága Pirazzi húzta be a szakaszt, miután jókor lépett meg a csatázó elmenésből. A szökés második része a finn bajnok Veikkanen vezetésével jött meg, ő pedig „csinált egy Pozzatot”, vagyis nekilátott ünnepelni, csak kár, hogy előtte már beértek öten. A következő, ismét kellemetlen szakasznak 160-an vágtak neki, de csak 157-en értek célba. Arredondo nyert, ezzel szinte biztossá vált, hogy idén ő lesz a hegyek királya a Giron. Thomas De Gendt megint jól ment, ő is csak akkor nem tudott menni, amikor Urannak szüksége lett volna rá. Érdekesség, hogy ekkorra már csak ketten maradtak az eredeti kilenc főből az Oricaban: Tuft és Hepburn, akik Jetse Bollal csatáztak az összetett utolsó helyéért. Mint később kiderült, mindketten tudták, hogy nem adhatták fel, méghozzá a másik miatt nem – egymást támogatva tudtak csak szakaszról szakaszra túlélni.
A 19. szakaszon jött a Monte Grappa megmászása egyéni időfutam keretében. Várható volt, hogy Quintana csapást fog mérni a mezőnyre, kérdés csak az volt, hogy a többiek mit tudnak tenni ez ellen. Mint kiderült, semmit, maximum „damage control” lehetett a cél: Quintana és Aru jöttek meg az élen, a harmadik helyezett Uran már 1:26-ot kapott, azaz legkésőbb itt eldőlt a Giro sorsa, bár a Zoncolan még tartogathatott valakinek személyes tragédiát. Kiosztották az időket rendesen: ezen az általunk is ismert, 27 kilis hegyen (oké, nem mind a 27 volt maga a hegy) volt, aki 18 percet kapott. Egyéb hírek rovatba beleférne még, hogy az egykori holland időfutambajnok Jos van Emden szakasz közben tartott egy rövid szünetet, és megkérte barátnője kezét. Spoiler alert: ő igent mondott.
Másnap nyilván mindenki kipihenten érkezett a Zoncolan lábához, főleg, miután megmásztak egy első és egy második kategóriás hegyet. Komoly méretű szökés volt elöl, nyilvánvaló volt, hogy egy részük haza fog érni. Így is történt, Rogers nyerte a szakaszt, ami neki már a második volt ezen a versenyen, itt pedig jöhet a „mi lett volna, ha…”, hiszen Bongiorno kolléga a Bardianiból ment vele, ám egy őt megtoló szurkoló rálökte Rogersre, ki kellett vennie a lábát, ritmus megtört, oda a verseny.
Aki kerékpározott már életében, tudhatja, milyen rossz kizökkenni a ritmusból, és hogy néha tényleg nem lehet visszatérni egy ilyen után. Amúgy hosszú, hosszú évek óta megy a cirkusz a tologató, versenyző mellett futó „szurkolók” miatt, bár mi nem hisszük, hogy aki tényleg szurkol valakinek, az ilyet csinálna, mikor láthatja minden közvetítésben és nyilatkozatban, hogy mennyire utálják ezt a bringások. Vajon akit egy-egy rider arcon töröl, ráüvölt, vagy lekapja és eldobja a szemcsijét, az rájön, hogy esetleg kontraproduktív az, amit csinál?
De vissza a mezőnyhöz: Quintana egy ember híjján a teljes csapatával (!) érkezett az iszonyatos százalékokkal bíró hegy lábához, majd ketten elöl olyan tempót mentek, hogy még Nairo barátunk is csak pislogott. Rendezték a sorokat, majd miután amúgy is lemorzsolódott szép lassan mindenki, csak Uran maradt elöl Poels kíséretében Quintanaval; az addigra felpaprikázott belga pedig megnyerte a feladatot, hogy tempót mehetett a két kolumbiai ufónak. Végül nem lett köztük különbség, mindenki más viszont kapott szépen hátrányt megint, összetettben pedig Kelderman megelőzte Evanst, csak hogy a top 10 történéseiről beszámoljunk.
Nem maradt más, mint a trieszti befutó. Nizzolo végre legyőzte Bouhannit! Őt viszont Luka Mezgec, szóval második hely lett a vége… Összesen 156-an fejezték be végül a versenyt, a mi velogameses háziversenyünkben pedig a „Cima Squadra di Ciclismo” nevű csapat nyert, igaz, alig 70 ponttal.
Mielőtt rátérnénk a részletes eredményekre, elmondhatjuk, hogy nagyon élveztük a versenyt, mivel még az utolsó előtti szakaszig is bármi történhetett, voltak gyenge napot kifogó versenyzők, és alapvetően izgalmas, támadó szellemiségű bringázást láthattunk, nem csak olyan „megérkezőset”. A táj elképesztő volt, mi magunk is kilátogattunk a 18. szakaszra a San Pellegrino hágóhoz. A másik oldalról évekkel korábban már megmásztuk a hegyet (szintén Giro nézés volt), de erről az oldalról talán még durvább volt a 15-18%-os részekkel.
Teljes eredménylista itt, a Giro hivatalos lapján olvasható!
Reméljük, jövőre is tudunk majd menni, és hogy ti is legalább annyira élveztétek a versenyt, mint mi! Nektek mi volt a kedvenc pillanatotok, vagy mi okozta a legnagyobb meglepetést? Mennyire jött be az, amire előzetesen számítottatok?
