Ahogy az a címből már sejthető, a 2014-es, Ponferrada városa körül rendezett országúti világbajnokságról lesz szó az alábbiakban, méghozzá a résztvevő magyar női bringások szemszögéből. Válogatottunk női keretének tagjai, az idei OB mezőnyversenyén aranyérmet szerző Szurominé Pulsfort Diána (Peloton SE), valamint az idei OB időfutamán győzedelmeskedő Kormos Veronika (Bizkaia Durango) közvetítésünkkel beszámol nektek a spanyolországi élményekről. Tudjátok, együtt tekerni a világ élmezőnyével, világbajnokokkal, olimpiai bajnokkal, világkupa győztesekkel, ilyenek. Itt drukkoltunk élőben, alább pedig minden korcsoport számára ajánlott olvasmány – akad benne kép, videó!

Szurominé Pulsfort Diána (Peloton SE)

A tavalyi firenzei világbajnokság után munkahelyet váltottam, és pont egy éve dolgozom a Deutsche Telekomnál teljes munkaidőben mint Contract Manager. Egy ilyen felelősségteljes munka mellett nem voltam benne biztos, hogy végig tudom-e csinálni az idei szezont, de az emlékek és a biciklizés iránti szenvedélyem szinte minden nehézségen átsegített. Az idei Országos Bajnokságokon második lettem az időfutamon és a tavalyi év után ismét megnyertem a mezőnyversenyt, ami hihetetlen élmény volt és erőt adott a ponferradai világbajnokságra való felkészüléshez.

Másrészről részvételemet kollégáim, barátaim és munkahelyem is támogatták, így nyár közepétől speciálisan erre a megmérettetésre készültünk férjem közbenjárásával. Nem vagyok egy világklasszis, de én is keresem a határaimat, mint minden más sportoló. Úgy gondoltam, hogy a VB megadhatja a lehetőséget arra, hogy megtapasztaljam, mire vagyok képes a világ legjobbjaival szemben.

Ponferrada Spanyolország északi részén van, ezért először Madridba utaztunk repülővel, onnan pedig autóval tettük meg a maradék 400 kilométert. A kicsit rázós repülőút után problémamentesen ment az autóbérlés, befértek a nagy kerékpártáskáink és minden egyéb felszerelés is. Egy csendes kis faluban laktunk hét napon át az El Camino útvonalán, nagyjából 45 km-re Ponferrada-tól. A szálloda hat szobájába összesen hat nemzetből érkeztek vendégek, mind a világbajnokságra. Angolok, franciák, dánok, ausztrálok, németek és mi magyarok beszéltük meg minden egyes nap a világbajnokság történéseit.

Hétfőn esős napunk volt, de szerencsére nekem amúgy is pihenőnap volt betervezve, így aztán nem volt ezzel különösebb probléma. Másnap elintéztük az akkreditációnkat Ponferrada-ban és végre élőben is kipróbálhattam a pályát, amit eddig csak Youtube-on láttam, többnyire esős napokon a görgőzéseim alatt. Ismertem minden kanyart, de ezúttal már éreztem az emelkedőket, a technikásabb kanyarokat és a spanyolok által varázsolt hangulatot. Mikor odaadtuk a fényképezőgépet egy helyi önkéntesnek, miután lefényképezett minket, nem értettük, miért marasztal minket. Kiderült, hogy ő is szeretne velünk fotózkodni. Mint kerékpáros, hihetetlen megtiszteltetés övezett, bármerre jártunk.

Szerda délelőtt stéher edzést tartottunk, délután pedig a férfi időfutam résztvevőinek drukkoltunk közvetlen közelről.

Csütörtökön tartották a hivatalos edzést a pályán. A rendezők lezárták a verseny teljes útvonalát, és csak a versenyzők használhatták. A német válogatott mögött indultunk neki, majd utólértük a svájciakat, köztük Cancellara-val – aki egyik kedvenc versenyzőm – így két kört sikerült közvetlen mögötte tekerni. Mondhatom, hogy ennél nagyobb motivációt nem is tudtam volna elképzelni ezen a napon 😉 Pénteken egy lazát tekertünk pár gyorsítással és próbáltam minél jobban ráhangolódni a másnapi kihívásra.

A felkészülés, az edzés, az étrend mind jól sikerült, de sajnos ez még mind nem volt elég ehhez a szinthez. 134 versenyző állt rajthoz. Mi Veronikával mezőny végéről indulhattunk. Keményen kellett dolgoznom, hogy a mezőnyben kicsit előrébb verekedjek, de a várnál már Marianne Vos kerekén voltam. Elég biztonságos helynek éreztem a világ- és olimpiai bajnok mögött lenni, így az első emelkedőt sikerült szinte végig mögötte kibírnom. Sajnos éreztem, hogy nagyon a maxon megyek, ami azért nem volt véletlen, mert igen kemény tempót diktáltak elöl a német lányok. Az emelkedő tetején már a túlélésre koncentráltam. Visszanézve a Polar órámat az átlagsebességünk a hegyi menetben jóval 30 km/h fölött volt, a pulzusom pedig nem sokkal a maximumom alatt volt. Sajnos ezt a sokkot követően leszakadtam nem sokkal a második kör előtt. A női mezőny általában elég ideges, sajnos most is volt egy hatalmas bukás a második körben a pálya leggyorsabb részén. Talán ebből a szempontból szerencsés, hogy mi már nem voltunk ott. Három másik lánnyal próbáltunk felérni, de a 4. kör elején kiszólítottak minket a versenybírók.

Be kell vallanom, hogy az idei VB-részvétel életem egyik legnehezebb versenye volt. Nem tudom szavakba önteni, hogy milyen nehéz megküzdeni önmagaddal, miközben folyamatosan a limiten vagy. Az a baj, hogy a rendszer egy idő után leblokkol… Mindenesetre kellett ez a tapasztalat, hiszen ez az emlék erősebbé fog tenni abban biztos vagyok. Láthatóan van még különbség köztem és ezek között az elképesztően erős lányok között. Ahhoz, hogy elérjem ezt a szintet, sokkal többet kell edzenem és versenyeznem; meglátjuk, mit hoz a jövő.

Most még vegyes érzelmeim vannak. Kicsit szomorú vagyok, mert úgy éreztem ennél több van bennem. Másfelől viszont találkozhattam azokkal a biciklisekkel, akik a példaképeim – vasárnap például összefutottam Marianne Vos-szal, és tudtam vele pár szót váltani a versenyről és a női kerékpározás helyzetéről.

Soha nem fogom elfelejteni a támogatást, amit sokfelől kaptam, ezúton is nagyon köszönöm mindenkinek!

Kormos Veronika (Bizkaia Durango) 

Még mindig sokkban érzem magam, amiért ennyire magamon alul teljesítettem életem első világbajnokságán. Meggyőződésem, hogy a versenyen nyújtott teljesítményünk nem tükrözi a valós képességeink, és legkevésbé azt a rengeteg belefektetett energiát amivel készültünk erre a napra. Talán át is estem a ló túloldalára edzés és versenyzést illetően a világbajnokságot megelőző hetekben, és túlterheltem a szervezetem.

Utólag egy dolgot változtatnék mindenképpen, ami az egyetlen logikus magyarázat a szervezetem összeomlására Spanyolországban. Az utazásunk előtti utolsó pillanatban, 4 nappal a verseny előtt változtatni kényszerültünk a szálláshelyünk. Ekkor a Ponferrada-hoz lehető legközelebbi, még megfizethető szabad helyet választottuk, Cerredo városában kb 1050 m magasságban a hegyek között. Ezzel kapcsolatosan azt olvastam, hogy 1000 m-nél még ritkán fordul elő, hogy valakinél érvényesüljenek a magaslat élettani hatásai. Amit én tapasztaltam, miután megérkeztünk Spanyolországba, hogy a pihenés ellenére napról napra kimerültebb vagyok, emelkedik az ébredési pulzusom, olyan magasságokba amit korábban csak akkor mértem, mikor beteg voltam. Azt gondoltam, csak az izgalom áll a dolog hátterében, és biztos voltam benne, hogy készen állok jó formában versenyezni szombaton.

A vb első km-től kezdve megdőlt minden hitem magamban és kétségbeesetten tapasztaltam, hogy folyamatosan maximumon vagyok a mezőnyben. Mellettem láttam ekkor Elise Delzenne-t (Specialized-Lululemon), teljes kényelemmel  mindenféle erőfeszítés nélkül, akivel egy hete még szökésben voltunk Wenduine-ban és nem sok hiányzott hogy hazaérjünk. Akkor mindketten ugyanúgy kapkodtunk levegő után, most csak én egyedül küzdöttem az életemért. Nem sokkal később el is vesztettem a kontaktot a mezőnnyel… El vagyok keseredve, de a jövőre nézve ugyanakkor még több motivációt jelent, hogy bizonyítsak.

Ezúton is köszönöm a sok biztatást mindenkitől.

 

Végül pedig jöjjön a video linkje - a kredit Szuromi Bencét illeti, köszönjük, hogy megoszthattuk!

Zárásként nem mondhatunk mást, mint hogy gratulálunk, minden elismerésünk a maximális erőbedobáshoz, fel a fejjel, jövőre pedig még jobb formát és eredményeket kívánunk! Haters gonna hate, ahogy a mondás tartja, de nem kell velük törődni. Hajrá lányok!