Hétvégén volt sok magyar érintettel a Belgrád – Banja Luka verseny, és ahogy ígértük, visszatérünk rá. Popovics Gergely, a Team Econix-CR versenyzője élete nagy lehetőségét kapta meg, mitöbb, élt is vele – szombaton legjobb magyarként zárt! Mi ez, ha nem inspiráció az amatőröknek? Hogy ne csak mindig mi beszéljünk, most ő mondja el nektek, milyen amatőrként belecsöppenni a profi, félprofi világba.
Lehetőségem nyílt életem első UCI 1.2-es versenyén indulni a Veloki team színeiben, mint kölcsönversenyző. A verseny két egynapos megmérettetés, egy 170km-es viszonylag sík és egy 200km-es szakasz, amelyben néhány domb és két részhajrá is szerepelt. Péntek koradélután indultunk Belgrádba, ahol egy belvárosi szállodában éjszakáztunk. Már itt szembesültem vele, hogy hova csöppentem, ugyanis a legtöbb csapat versenyzői egyen melegítőben, egyen cipőben, egyen bőröndöt húztak maguk után. Szinte minden csapatnak volt egy többfős segítő személyzete, akik a bicikliket és egyéb alkatrészeket kezelték, a szálloda liftjében szinte mindig vitt valaki egy biciklit, vagy egy pár kereket. Este mi is felvittük a bicikliket a szobába, hogy az utolsó simításokat elvégezzük rajta, közben jó hangulatban készültünk a szombati versenyre.
Reggel nagyon rossz időre ébredtünk, de nem volt meglepetés, napok óta mondta az időjárás jelentés, hogy ez lesz. A reggelinél svédasztal volt, de sok csapat a saját hozott reggelijét ette. A rajt egy kb. 6-8km-re lévő áruház parkolójánál volt, ami egy négysávos út mellett volt. Nem sok idő volt melegíteni, mindenki azt várta, hogy végre induljunk, és ne fázzunk tovább. Az eső folyamatosan esett és a hőmérséklet is egyre hűlt. Elvileg lassúrajttal indultunk volna, de hamar 55-60-nal száguldottunk az autópályán. Ez a tempó a mezőnyben nem volt megterhelő, de szökni esélytelen lett volna. Mivel én próbáltam minél többet spórolni az erőmmel, ezért végig a mezőnyben ültem, egyszer-kétszer mentem ki a szélbe, hogy kicsit átmelegedjek. Láttam a körülöttem levőkön, hogy ők is nagyon fáznak. Én is fáztam, de nem volt szokatlan élmény, többször tekertem már ilyen időben, még versenyen is. Mikor a mezőny eleje kicsit kifáradt, nagyon lelassultunk, meg is álltak páran pisilni. Ilyenkor kb. 30-cal gurulunk és várjuk, hogy mindenki befejezze a dolgát. Páran hátramentek az autókhoz öltözködni, enni-inni. Pár perc múlva végzett mindenki, úgyhogy indulhatott a száguldás megint. Tulajdonképpen a pisiszüneteken és a csontig fagyáson kívül semmi különös nem történt. Sokan megelégelték a vacogást és inkább beszálltak a söprűs autóba vagy a csapatautóba, elvégre volt még egy szakasz másnap, oda is jól jön az erő. Nekem nagyon érdekes volt élőben olyanokat látni, amit az ember csak tévében lát: pl. a hátsó váltóját menet közben állító bringás, vagy menet közben a mezőny szélén pisilő versenyző.
Az utolsó 20km-hez közeledve Tóth Atis mellém jött és kérdezte, hogy felvigyen-e az elejére, akarok-e sprintelni. Mondtam neki, hogy ha felvisz, azt megköszönöm, aztán meglátom, mit lehet kihozni a helyzetből. Kb. a mezőny első negyedébe vitt fel, innen már másokra rakosgattam a kereket, mikor láttam, hogy valaki megy el a mezőny mellett. Egyre gyorsultunk és én próbáltam tartani a pozíciómat, vagy ha lehetőség volt rá, pár kereket előre araszolni. Emlékeztem a kiírásból, h kb. 1.5 km-nél lesz egy vasúti átjáró. Amikor ezen átkeltünk tudtam, hogy most már nem sok időm van előre menni, így minden lehetőséget megragadtam, akkor is, ha sok energiámat emésztette fel. Mikor megláttam a célt, a mezőny kiszélesedő részének oldalán voltam, innen indítottam az utolsó 200m-en egy sprintet, ezzel még pár helyet tudtam nyerni. A célba érkezés után lenéztem az órára és az jutott eszembe, hogy Sasi hogy levett volna, ha egy sprintedzésen produkálom ezt, ugyanis csak 53 körülre gyorsultam a végén.
Amint megálltunk, mindenki még inkább elkezdett fázni, úgyhogy gyorsan lekapkodtuk magunkról a ruhát és szárazba öltöztünk. Beültünk a buszba és indultunk is a következő szállás felé. Ott átvettük a szobák kulcsait és felcuccoltunk, majd elmentünk bringát mosni és vásárolni. Persze a nagy csapatok a hotel parkolójában pillanatok alatt felállították az állványaikat és futószalagon mosták a bringákat a szerelők, míg a versenyzők már javában masszíroztattak. Este volt technikai meeting, ahol kiderült a végleges eredménye a szombati szakasznak; ekkor tudtuk meg, hogy 13. lettem, aminek mindenki nagyon örült. Este egy kis sztorizás és a vasárnapi szakasz átbeszélése után bedőltünk az ágyba és hamar aludtunk.
Másnap gyönyörű idő volt, bár a reggel kicsit csípős volt. A város főteréről indult a szakasz, de előtte volt csapatprezentáció, közben fényképezkedtek velünk a helyiek és aláírásokat is kértek. A lassúrajttal tettünk egy kört a városban és onnan ki is vezettek minket. Egy rövid állás után el is rajtoltunk volna, ha nem fullad le a felvezető autó, akit szegényt jól ki is nevettünk. A rajt után megint kezdődött az őrült száguldás, a mezőnyben viselhető volt, de előre kerülve levitte az ember fejét a szél. Sok próbálkozás után Pelikán Jani gurult el másodmagával. Ők vagy 45 percig előttünk voltak. Közben sajnos Ruttkay Zoli pont előttem akadt össze valakivel, de talán nagyobb baleset nem lett belőle, mindenki felért, még Zoli is később. Lassan közeledett az első hegy, ami nem volt nagyon meredek, de akkor is meglepő volt, hogy 46-tal száguldottunk fel rá. A végén volt a meredekebb rész, ott picit megnyúlt a sor, de szerintem innen is visszaért még mindenki. Valahol itt fogtuk be Janiékat. Ezután közeledett az első részhajrá, ami egy kisvárosban volt egy dombtetőn. Persze itt növeltük a tempót és a részhajrá után se lassítottunk, egyesével haladtunk, úgy megnyúlt a sor. Innen sikerült egy nagyobb csoportnak elszakadnia, ami minden nagyobb csapatnak jó elmenés volt.
Rögtön utána behúztuk a féket és megálltunk pisilni, enni-inni, öltözködni. A szökevények előnye hamar 4-5 percre ugrott. Mikor újra elindultunk, akkor derült ki számomra, hogy Bukta is a szökevények közt van, aminek nagyon örültem. Kis idő elteltével az Utensilnord előre állt és nagyon jó tempót diktálva próbáltak közeledni a szökés felé. A szombat esti technikai megbeszélésen szóba került, hogy a szakasz vége körözés lesz, és ha túl nagy a szökevények előnye, akkor nem fogják beengedni a mezőnyt a körre, emiatt az utolsó 20km-t nagyon meghúzták az elöl menők, de sajnos így is megállították a mezőnyt. Ekkor láttam meg Buktát köztünk. Kiderült, hogy sajnos az utolsó hegy vége előtt 50m-rel szakadt le a szökevényekről. Innentől két verseny folyt: a szökevények az első helyért, a mezőny a 9. helyért versengett. Nem volt túl motivált senki, de azért nem esett jól a sok kigyorsítás 180km-rel a lábakban. A legtöbben a mezőnnyel tekertük végig ezt az értelmetlen körözést, amit egy idő után leintettek. A verseny után nagyon büszkék voltunk Buktára, hogy sikerült ilyen elmenésbe kerülnie, de nagyon sajnáltuk is, hogy nem ért velük haza. Gyors átöltözés és evés-ivás után még ittunk egy finom kávét a helyi kávézóban, majd beültünk a buszba és irány Budapest. Ha jól emlékszem, hajnali 2 körül értünk haza.
Mindent összefoglalva nagyon nagy élmény volt ez a verseny és úgy gondolom, hogy nagyon jól teljesítettünk ahhoz képest, hogy milyen pici csapat vagyunk a többiekhez képest.
Nekünk nincs más dolgunk, mint hogy Popovics Gergely felé megemeljük kalapunkat, és idebiggyesszük annak a bizonyos szombati szakasznak az eredménylistáját, már csak úgy “az érzés kedvéért”. A képekért köszönet Poginak és a Veloki teamnek!
