Egy nem éppen csilivili, egyszerű városi szaladgálós kerékpárral érkezett utcai ruhában – talán már megvolt az aznapi edzés. Elég jó idő volt, fogyott az ásványvíz és a kóla, mi pedig igyekeztünk összeszedettnek mutatkozni, mégiscsak a hazai kerékpársort egyik kiemelkedő alakjáról volt szó. Pelikán János nevét minden magyar bringás hallotta már, egy nagyon érdekes és tehetséges fiatalemberel beszélgettünk jó hosszan. Ültünk egy kicsit az interjún, most viszont eljött az ideje, hogy megosszuk az elhangzottakat. Mindjárt (holnap) itt a nagy nap, hogy új csapata színeiben első versenyén rajthoz álljon.
Hogyan mutatnád be magad nagyon röviden, mit kell rólad tudni?
20 éves magyar kerékpárversenyző, a BME-n tavaly passzívon voltam biomérnökként, 2016 februárjától viszont már újra aktívon vagyok.
Honnan jött a Pofijanika név? Mi a helyzet az Instagrammal, a fotózással?
Babakoromban kaptam a Pofi becenevet, mivel igen kis pufók voltam, amíg nem tudtam járni. Anya még mindig emlegeti, hogy attól félt, szétreped a bőröm. 🙂 Az emailfiókom kb. 12 éves, akkoriban hirtelen ez jutott eszembe, és azóta szinte mindenütt ez a felhasználónevem. Leginkább az Instagramon nyomom a fényképeket, igaz, mindig is nagyon szerettem fotózni. Unokabátyám, Zotyó, az Origónál volt fotóriporter, illetve apa is fényképez(ett) mindig. Átragadt rám is. (Jani azóta vett egy komoly Nikont, láthattátok is már garázdálkodni. – a szerk.)
Mielőtt nagyon elkalandozunk, beszéljünk a bringáról: milyen volt az út a PCCC-től az Utensilnordig?
Az egész családom, beleértve engem is, híres arról Dabason, hogy biciklivel jár mindenhova. Talán akkor fordult igazán komolyra a kapcsolatom a bringázással, amikor kaptam egy használt Haro BMX-et, talán kilenc évesen, és minden nap nyomtuk a haverokkal suli után. Majd tizenegy évesen kaptam egy “felnőtt méretű” Magellan Polaris-t, és még többet bicikliztem.
2006/2007-ben a PCCC-nél, a pilisvörösvári csapatnál kezdtem, aztán kicsit messze is voltam tőlük, nem is ismertük annyira egymást, így átmentem a Gödöllői Sportklubba, ott versenyzett régen a másik unokabátyám, Koppány. Leginkább cross country-val voltam elfoglalva, aztán rájöttem, hogy a hosszabb távok fekszenek inkább, és elkezdtem maratonozni, ez ment 2 évig. Már akkor is Specziár Viktor volt az edzőm, ő hívott át az akkor még létező Merida HCT-be országútizni. Abból lett a Cube, onnan két, két és fél év után kerültem át végül az Utensilnordba. 2013-ban indultam a firenzei VB-n, ott egy szálláson voltunk Stubán Ferivel. Firenze után lettem U23-as, amivel már ő is foglalkozik. Elkezdtünk beszélni a dologról; úgy volt, hogy már év elején átmegyek, de végülis csak az OB előtt lettem a csapat tagja – érettségi volt, az év első felében nem lettem volna képes úgy teljesíteni, ahogy elvártam volna magamtól.
Kanyarodjunk vissza egy kicsit: 14 évesen edzővel dolgozni?
Egy netes fórumon nagyon aktív voltam akkoriban, folyton tettem fel a kérdéseket, mértem a grammokat; grammhuszár voltam akkor is és most is 🙂 . Kusz Matyival kerültem kapcsolatba, neki is Viktor volt az edzője, ő ajánlotta nekem. Én írtam neki, Viktor pedig válaszolt, de azt mondta, csak akkor vállal el, ha rendesen csinálom, én meg persze belementem. 2009-ben kezdődött ez, és azóta is együtt dolgozunk. Kezdetben elég keveset találkoztunk, talán kétszer egy évben, de akkoriban még az alapok kellettek, ahhoz nem nagyon kellett, hogy lásson engem. Mostanában, hogy Pesten lakom, már tudja, mi kell nekem, hogy jól menjek, meg gyakrabban is találkozunk, illetve edzünk együtt. Amikor még GSK-s voltam, beszéltük, hogy kéne cross-ozni is. Szórádi Balázstól vettem egy Merida cyclocross gépet. Ez volt az első nagyjából országúti kerékpárom. Addig egy slick gumis montival mentem aszfalton, de az nem volt az igazi. Utána jött a cyclo versenyzés, ahol már többször találkoztunk Viktorral, tudtunk beszélni rendesen, szóba került fokozatosan az országút is, mint opció.
Milyen volt, amikor átálltál terepről országútra? Volt még kalandozás az aszfalton túl?
Amikor átkerültem a Cube-ba, nagyon megtetszett az egész, már az első évben sikerült a mezőny, az időfutam és a kritérium országos bajnokságot is megnyerni. A hegyi OB-n nem indultam 🙂 . Ez a három győzelem ráébresztett arra, hogy ez jó irány lesz, még akkor is, ha ez csak U17 egyelőre. A Cube-os időkben is krosszoztam, mindig szerettem magyar szinten, de a szlovákoknál is versenyeztem párszor, ott azért más a színvonal, de mi is egyre erősebbek leszünk cyclo téren. A 2014/15-ös szezonban nem csináltam, amit bánok is.
Amikor először voltam flóriános edzésen, 30 kilivel Pest előtt úgy eléheztem, hogy azt hittem, soha többet nem megyek… Meg kell szokni, nem áll át rögtön az ember. Én is láttam magyar mezőnyökben olyanokat, akiknek semmi közük nincs ehhez az egészhez – nem hogy az országúthoz, de a kerékpárhoz sem; nem kéne ott lenni… Montiról, triatlonról áttérni nehéz, például könyöklővel megjelenni a mezőnyben – azt ne, tényleg ne. A montisok nagyon erősek szerintem, de amikor síkon kellene menni, akkor mintha nem tudnának, vagy mintha elfelejtenék, hogy ott is kell. 2013-ban én nyertem a Crosskovácsi középtávján abszolútban, mert síkon úgy haladtam a többiekhez képest, hogy nem tudták értelmezni.
Az Utensilnordba kerülés mindenképp pozitív volt, ott is sikerült azonnal egy időfutam és egy mezőny OB-t nyerni U23-ban. Ezután indultunk román körversenyeken: a Székely Körön és a Szebeni Körön, azok nagyon jók voltak. Ezek voltak az első szakaszversenyeim a felnőttek között, nagyon élveztem, a társaság is kiváló volt. A 2015-ös év már márciustól nem úgy alakult, ahogy kellett volna; megvolt a program, de nem volt hozzá pénz. Nem tudtunk sem elutazni, sem versenyezni, elég rossz volt így. Folyton úgy edzeni, hogy nem tudod, lesz-e valami, azt nem kívánom senkinek. Ferivel jóban vagyok, de azért vannak nézeteltérések, főleg abban, hogy mit hogy kéne csinálni, mi rossz, mi nem rossz. Meg is mondom neki, amennyire meg kell, aztán… meghallgatjuk egymást, maradjunk ennyiben. Nála egyébként sarkalatos kérdés a testsúly: mindenki “dagadt” az új olasz versenyzőt leszámítva, de néha megmutattam, hogy nem csak azon múlik 🙂 . Én sem vagyok túl vékony, de vannak emberek, akiknél jobban haladok, és ezt ő is tudja. Demoralizáló, amikor dagadtozik, le kéne erről szokni, de valószínűleg nem fog.
Akárhogy is, te most egy profi kerékpáros vagy. Mit szeretsz ebben, és mit kívánsz a pokolba?
Egyáltalán nem érzem magam profi kerékpárosnak, nem is gondolok úgy magamra, főleg akkor, amikor ilyen körülmények vannak. Nem versenyzünk (Még mindig a tavaly tavaszi körülményekről van szó. – a szerk.), nincs ez, nincs az – vagy inkább azt kellett nézni, mi van, mert abból van a kevesebb. Mi a jó ebben? Amikor versenyzünk, akkor jó (számunkra talán túl jó) versenyeken indulunk, és az jó élmény. Más utam igazából nem volt: ha maradtam volna a Cube-ban, ugyanazokon az itthoni versenyeken indultam volna, mint addig, így meg kellett lépni ezt a lépést; sajnos azt előre nem tudtuk, hogy ilyen évek következnek…
Jani utensilnordos mezben “in his natural habitat”, azaz a János-hegyen – egy kép az archivumoknak
Az “50 napos kimaradás” előtt azért jártatok kint, volt egy GP Etruschi, ahol az eredményen nem látszik, de amúgy jól mentél.
Olasz szezonnyitó, 1.1-es profi csapatokkal (Lampre meg mindenki, prokontiból a Southeast például). Felértünk az orosz U23-as Nych-kel az elmenésre, ami nem volt egyszerű, aztán elkezdődtek a körök, talán 2-3 féle volt. Az órám teljesen elszállt, azt se tudtam, merre vagyunk, mennyi van még. 190 volt a verseny, 160 környékén nagyon elfogytam, és bár az utolsó előtti meredek hegyi körben harmadikként mentem fel a hegyre, a mezőny hátbacsapott. Az első kettőt is utolérték, de amúgy nagyon jó volt, főleg, hogy egy vizsgaidőszak után mentem ki. Két hetet edzettem Cecinában, oda jártunk edzőtáborozni az Utensilnorddal; az sem volt teljesen tökéletes, de tudtunk edzeni és elég komolyakat mentünk.
Tele vagy homemade praktikákkal: életmentő Snickers és a többiek. Beavatsz minket?
A Snickers már nincs mindig nálam, leszoktam róla, túl édesnek találom, nem az igazi, átszoktam másra 🙂 . Leginkább én csinálom magamnak az edzés közbeni kajákat. Van egy receptem, ami 5-6 összetevőből áll: összekeverem, beteszem a hűtőbe, és ott van, amíg el nem fogy vagy meg nem penészedik. Méz, mogyoróvaj, köleskása és tejpor plusz víz, nomeg persze kakaópor. A mogyoróvaj is ad ízt, de a kakaóval jobb. Másik receptem a Team Sky-féle rizsszelet, amit még az előző golyócskáknál is jobban szeretek.
“A Specialized nyeregtáska is kitűnő választás. Akár egy monti belső és gumileszedők is beleférnek, de én most természetesen egy országúti belsőt, gumileszedőket, és egy vésztartalék Snickers szeletet hordok magammal, az eléhezést elkerülendő.”
Részlet Jani egykori blogjából.
A pizza imádata mindig is megvolt, a lisztérzékenység előtt is, de akkor még nem saját magamnak gyártottam. Most saját magamnak gyúrom a tésztát, csinálom a szószt, mindent. A feltétekkel is állandóan variálok, soha nincs egy állandó recept. Mérem azokat is, szóval nincs benne túl sok zsír, satöbbi. Ha véletlenül nem edzek, akkor nem pizzázom sokat, de amikor kicsit rákattanok, nyomatom őket rendesen. A tésztában kétféle liszt van, 2:1 arányban; van egy házi szósz receptem, az megy rá, majd parmezán, olívabogyó, bivalymozzarella (vagy egy scamorza neveztű sajt), sonkák és ennyi. Ha sokszor csinálod, akkor belejössz. Tésztagyúrás kb. 10 perc, kel másfél órát, addig csinálsz mást, aztán fél óra a sütő begyújtásától – teljesen jó.
Töltöttél kis időt, 10 hónapot Boulderben – ez melyik időszak volt, hogy alakultak a dolgok?
2011 augusztusában mentem ki, akkor már a Cube-ban voltam. A Rotary cserediák programjával sikerült kijutnom, ott töltöttem két családnál 5-5 hónapot – a legjobb élmény volt, tényleg, hihetetlen. Olyan kerékpáros közösség van, amiről itt álmodni nem mernék. Nem véletlen a Colorado mint helyszín, nagyon sok bringás van. Semmi olyanban nem bíztam, hogy ott U17-esként megváltom a világot, de azért nagyon jó volt egy ilyen közösségbe bekerülni. Még a Garmin csapatával is találkoztam, ott volt a csapatbemutatójuk, és ott van a székhelyük is. Csapathoz kikerülés, ottmaradás kizárt volt, mert nem is csinálhattam volna a program keretein belül, hiszen haza kell jönni, illetve nem is gondoltam ilyenre. Persze versenyeztem ott is, nyertem is, nagyon meg voltak velem elégedve az emberek, akikkel kapcsolatot építettem ki. A terheléses teszten is jót produkáltam, néztek is 🙂
Nagyon szeretik a kritériumokat, szerdánként mindig volt kritérium, de ez csak egy része az egésznek. Ők nem tartják olyan profinak magukat, mint a eurok; amikor valami nagyon klasszis kinézet van, valaki nagyon pipecül néz ki, arra azt mondják, hogy “na ez euro”. Ha valami nincs rendben, az a “non-euro”. Nagyon szerettem azokat az embereket, jó arcok voltak, teljesen rendben volt minden.
Ott voltam az Independence Pass-en a US Pro-n, előtte fel-le mentem vagy négyszer; már akkor annyi ember volt, mint itthon az augusztus 20-i tűzijátékon, nagyon király volt! Ez volt az első találkozásom a World Tour szintű versenyzéssel, meghatározó élmény volt – főleg hogy pont előttem dőlt fel egy neutrál motoros, mert összeakadt valakivel.
Nem gondoltam volna, hogy valaha ilyen emberekkel fogok versenyezni, de végül csak összejött. Először Rebellinékkel találkoztam ilyen formában a Szebeni Körön – a CCC meg talán az Androni is ott volt. Olyan tempót diktáltak, hogy ottmaradni is elég nehéz volt. Arra nem nagyon figyelek oda, hogy “hú, most vele meg vele versenyzek”, hiszen ugyanolyan versenyzők, mint mi – csak talán kissé más körülmények közül jönnek…
Wattok, wattmérés, a titkok titka?
A wattmérésről mindig is beszéltünk Viktorral, már 2009-ben szóba került, hogy kellene. Persze akkor még a 200.000-es összegre úgy tekintettem 14 évesen, hogy az életben nem lesz annyi pénzem. De végül csak összeraktam annyi pénzt, hogy sikerüljön megvennem egy Powertap teljesítménymérőt 2011-ben. Onnantól kezdve én már “wattal” edzettem. Közben egyre népszerűbbé vált a médiában is a watt alapú edzés – “ha nem wattra edzel, akkor már nem is edzel” szövegek jöttek, watt per kiló, stb. Erősödtem rendesen, és tisztán láttam, hogy mit tudok, vagy mit nem tudok, mivel teljesen objektív eszköz. Akárhogy fúj a szél, bármilyen a hőmérséklet, a wattok ugyanazok. Fokozatosan alakult ki, de most már nagyon watt-függő vagyok :). Most Power2Max-om van; nem egy SRM árkategória, az azért néha a profiknak is sok! Nagyon sokat hozzátett a teljesítményemhez, enélkül már meg vagyok lőve. Ha ráülök a biciklire, és nem látom, hogy mi van, csak a pulzust (bár azt már egy éve nem nézem edzés közben, csak rögzítem), akkor már gondban vagyok. A pulzus hol felmegy, hol nem, de a wattok ott vannak, ezért én mindenkinek ajánlom, csak eddig kevesen fogadták meg. Aki megteheti, az szerezzen be egyet; hihetetlen mit tud vele elérni az ember. Ha nem a pulzust tartod (ami az edzés, vagy akár egy hegy végére szeret rendesen elszállni), hanem a teljesítményt, akkor az azért nem ugyanaz.
Ha a wattot figyeled, ott 1-2 hónapon belül olyan fejlődés van, hogy nem hiszed el, de persze használni is tudni kell. Ha nincs senki, aki ért hozzá, például egy edző, akkor te mehetsz wattra… nem azt mondom, hogy nem fogsz fejlődni, de nem használod ki teljesen. Nem árt egy ember, aki ért hozzá. Szinte minden nap olvasok valamit ezzel kapcsolatban, és talán már nem egy, hanem két kezemen kéne számolgatnom, akinek Magyarországon van fogalma erről. Meg lehet találni őket. Nem ingyen adják át ezt a tudást, de megfizethető. Viktor ért hozzá, Szöllősi István, aki ha jól tudom, a Waberers-nek írja a tervet; aztán Blazsó Marci, Tisza Zoli, Fülöp Tibi is értenek hozzá. Kusztit, Tóth Atist lehet még említeni, akik nem edzők ugyan, de szintén dolgoznak vele. Egyébként ez az edzőgyártás, ami folyamatosan megy, hogy mindenkiből hirtelen kerékpáros edző lesz, nagyon nem jó így. Komoly edzői végzettséggel, nem pedig csak két hónapossal fogják tudni az emberek ezeket a dolgokat, mint mondjuk Viktor, aki amúgy ismer már 7 éve. Ez fontos, mert attól, hogy odamész valakihez egy wattmérővel, nem biztos, hogy rögtön jó tervet fog írni, ahhoz azért ismerni is kell egymást: mit tudsz, mit nem tudsz.
Strava: egyszerűen nyitott könyv vagy. Miért nyomod így, mit szeretsz benne?
A TrainingPeaks-re töltöttem – illetve töltöm még mindig – fel a görbéket, Viktor pedig megnézi, és küldi a másnapi edzést. A Stravara tényleg mindent feltöltök. Azért szeretem, mert kerékpáros facebookszerűség, illetve érdekes dolgokat is meg lehet nézni. Leginkább azért töltök fel mindent, hogy gyűljenek a kilométerek 🙂 Adatnézegető vagyok, sokszor visszanézem – ha ismétlődnek edzések, ugyanaz az útvonal, hasonló teljesítményekkel kell menni, de 2 kilóval nehezebb vagyok, az azért nem ugyanaz, meg is látszik az időkön.
Dabasi vagy, és úgy tudjuk, anno sok versenyre vonattal mentél. Nagyon érdekelnek a részletek!
Én nagyon élveztem a vonatozást: egynapos versenynél reggel (hajnalban) tartalékolni kellett ám: felteszed a lábad, stb. Este már hulla vagy, persze tele a vonat, ott állsz; az nagyon rossz, de valahogy élveztem, megvolt ennek is a varázsa. Kaját általában pakoltam magamnak, mert a tésztapartik nem gluténmentesek, ami nekem kellene, szóval mindig dobozolni kellett – főleg az előző nap a megterhelő, amikor az előkészületeket hajtottam végre. Valahogy mindig megoldottam, és nem is késtek a vonatok. Most azért könnyebb volt már, de így is ki kellett menni például Cinkotára (Az Utensilnord “főhadiszállása”. – a szerk.) a találkozóhoz, és azért az sincs túl közel. Kerékpárral mentem, a jobb karomat már nem nagyon szoktam érezni a végére a félvállas táska miatt. A vonatozást jobban élveztem, még ha három óra is 🙂
Volt most nyáron egy kis kihagyásod, tüdőgyulladásról hallottunk.
Ott kezdődött, hogy egész ősszel és télen havonta begyulladt a mandulám, de az orvosok azt mondták, nem kell kivenni, mert nincs gócpont… A szezon első felét is félig betegen versenyeztem végig, az sem tett jót, és az OB előtt megint jött a mandulagyulladás, de én edzettem tovább, mert mégiscsak a bajnoki trikóról volt szó. Gondoltam, nem lesz súlyosabb, majd kigyógyulok, de nem javult, és elkezdett annyira fájni a mellkasom, hogy bevittek tüdő- és mellhártyagyulladással. Egy hetet voltam bent a kórházban, de nem a súlyos állapot miatt, hanem megfigyelési okokból. A tüdőgyulladás után elvileg 4-5 hetet ki kell hagyni. A fül-orr-gégész szakorvos mondta, hogy jó lenne kivenni a mandulám – két hétre rá ki is vették, és így a július totálisan kimaradt. Sétálgattam sokat, augusztus 1-én kezdtem újra edzeni. Az OB-t csak a Bidonon keresztül láttam 🙂
Mit szólsz a bajnokság eredményeihez így kívülről? (A 2015-ös OB-t az Utensilnord szempontjából nem mondanánk sikeresnek.)
Elmondások és hírek alapján, hm, nem is értem. Biztos megvan rá a magyarázat. Boti jó helyen volt, elgörcsölt a vége előtt, ő megtett szerintem mindent. A többiek nem tudom, mit csináltak. Nem akarok rosszat mondani, alakulnak így versenyek: van, hogy semmi nem jön össze. Rákészültünk, az OB mégiscsak fontos, de nem úgy alakult most.
Neked kimaradt a Tour de Hongrie. Hogy láttad kívülről?
Hihetetlen, hogy ennyi idő alatt így megszervezték, tényleg le a kalappal. Az eredmény szempontjából, magyar szemszögből szerintem senki nincs túlságosan megelégedve; Lovász lett harmadik egy szakaszon, illetve 8. az összetettben, de előzetes interjúk alapján ő sem ezt várta. Kuszti megintcsak kicsit csalódott volt, de ő belekerült egy olyan elmenésbe, ahol valószínűleg rendesen elfáradt, és utána át kellett szervezni a csapattaktikát is. Egyébként jól helytálltak a magyarok, a csapatom is rendben volt. A szervezést mindenképp kiemelném megint, voltam is kint, élőben is láttam.
Azóta felépültél szerencsére; mondd, miből áll egy átlagos nap?
Semmi különös: reggeli, edzés, aztán bedobom a mosást, és elmegyek boltba, ha kell. Utána főzök, aztán alvás. Ezt is kell csinálni, másképp nem megy.
Mostanában 5-6-szor edzek a héten, látom a számok alapján, hogy jön vissza az erő. A hat edzésnap per hét az jó, a szezonban van több edzés is egy napon. Csinálok “gyakorlatokat”, ami leginkább egy core workout, illetve súlyokkal dolgozás, ez nagyon sokat segít. Az évek során kialakult a gyakorlatsor, de Viktorral beszéljük meg ezt is. Amerikában is ajánlottak 5-6 gyakorlatot, azok is kiválóak, ennek mindenki utána tud nézni. Télen, ha krosszozom, futok is kicsit, de nagyon lassú vagyok: 5 perces ezreknél ha sprintelek se tudok sokkal jobbat 🙂 . Télen kondizom is, 2-3 alkalommal egy héten: 15-20 perc futás után kondi, majd kerékpáron vezetek le. Ha nincs csapadék és nem vizes az út, akkor szívesen kimegyek 0 fokban és kicsivel akár alatta is, de a mocskos, esős, szutykos időben nem (Hmm, hmm… – a szerk.). Volt már olyan, hogy az edzés felét kint, felét bent abszolváltam. Ha más nem tudok csinálni, felülök a görgőre – az Etruschi előtt volt olyan nap, hogy kétszer két órát görgőztem, de az nem emberi. Ha nincs mit nézni, zenét hallgatok, vagy ott kint mondjuk egymást néztük 🙂 . A legtöbb egyben talán három és fél óra volt egyben, de az beteg… Azonban a görgőzésnek köszönhetem, hogy láttam a LOTR trilógiát, illetve az Indiana Jones-t!
Gimiben nem egyszer volt olyan, hogy elaludtam tanulás közben, éjszaka felébredtem, felültem a görgőre résztávozni, és pl. német szavakat tanultam közben, majd visszafeküdtem aludni. A régi szép idők.
Mit gondolsz a tavalyi doppingesetekről (Paolini, Danielson, Caruso) és úgy általában erről a témáról?
A csapatvezetők mindig azt mondják, hogy senki nem tud semmiről, aztán B minta kell, a versenyző sem tudja, hogy került oda a szer. Nem szeretnék ilyen helyzetbe kerülni, valószínűleg nem is fogok, mert ha már odáig fogok eljutni, hogy ezen múlik… nem és nem. Danielsonról nem is hittem volna, de ha belegondolunk, neki is van egy múltja, visszaeső.
Örökzöld téma: női versenyek, a női és férfi versenyzők egyenjogúsága, keresetei.
Az túlzás, hogy folyamatosan követem a versenyzésüket, de a nagy versenyeiket természetesen figyelem, és Instagramon is bekövettem – nem azt mondom, hogy jól kinéző, de 🙂 – jó versenyzőt. Az, hogy mennyit keresnek, hm-hm. Őszintén megmondom, szerintem akkora verseny nincs ott köztük, mint a férfiaknál. Vannak a legjobbak, a tényleg nagyon erősek, de ők nagyon kevesen vannak, a férfiaknál pedig ott van pl. a Tour mezőny, annak a 80%-a a világ legjobbja. Ettől függetlenül nagyon támogatom a bérek közelítését, szerintem ez egy jó dolog lenne.
Nézzük egy kicsit a lehetőségeket, a világversenyeket: volt VB, lesz olimpia.
Nagyon sajnálom az ország távolmaradását a világbajnokság felnőtt mezőnyeiből, én mindenképp ki szerettem volna menni, ha ez a betegség nem lett volna. Az időfutamot néztem ki, azt nagyon jó lett volna összehozni, de most már ezen túlléptem. A magyarok szemszögéből sajnálom az egészet, de nem sikerült összehozni a pontokat. Nem azt mondom, hogy megérdemeljük, de ha nincs eredmény, nincs pont, és ha nincs pont, nincs kvalifikáció. Az olimpiában én nagyon bízom, bár tényleg nem sok esélyt látok rá, de azért vannak még versenyek, talán összejön. (Ez sajnos nem nyert… – a szerk.)
Te hogy gyógyítanád meg a magyar kerékpársportot, már ha betegnek látod?
Ami az Utensilnordot illeti, az olaszok kezdték elveszíteni az érdeklődésüket, olasz versenyzők is léptek ki – Firenze után már nem vették olyan komolyan, a szponzorok sem. Nem egyedül mi vagyunk a kerékpársport itthon, de azt kell hogy mondjam, hogy versenyző, az nincs. Amíg nincs versenyző, csapatot sem lehet építeni, illetve lehet, csak nincs sok értelme, és szerintem akkor már inkább ne legyen.
Amikor mi is megjelenünk egy amatőr versenyen, mondjuk a Tihany Kupán, vagy egy debreceni “kalaplengetésen”, azonnal kapjuk, hogy “még a munka mellett dolgozók is ott maradtak”, stb, stb. Annyira erősek nem vagyunk ám mi sem, hogy leugorjunk a szélére a rajtnál, aztán bumm, csak mi maradunk ott. Sokszor hallottam már a történetet, hogy a Betonexpressz megcsinálta, aztán csak egy ember maradt ott rajtuk kívül. Annyiszor hallottam, hogy szinte ezzel álmodom már. Mit várnak? Nem azt mondom, hogy hülyék vagyunk, hogy komolyan vesszük, de mondhatnám ezt is. Nem tudom, mi a teendő, de az, hogy csak ebben bízunk, erre tesszük fel az életünket, az problémás, mert ilyen körülményekre komolyan, hosszú távon nem lehet építeni.
A végére maradt a legaktuálisabb téma: lehetőség az Amplatz-BMC csapatánál. Hogy is volt ez?
Az Amplatz – BMC-s lehetőség egész későn jött. Már belenyugodtam, hogy egy itthon alakuló amatőr csapatnál fogom folytatni, és ez tetszett is, mert úgy voltam vele, hogy így legalább nyugodtan tudok majd az időfutamokra készülni. Majd decemberben hívott Kuszti, hogy kellene még egy ember a csapatukba, és rajtam is gondolkoznak. Egy – igen komoly idegállapotban eltöltött – héttel később jött a hívás, hogy mehetek. Over the moon, mondanom sem kell.
Tisztában vagyok azzal, hogy nem én leszek az elsőszámú ember, és ez rendben is van így. Egyelőre rettentően hálás vagyok. Célom, hogy végrehajtsam, amit mondanak, elvégre tapasztalt csapattársakkal vagyok körülvéve. Most hétvégén végül én is rajthoz állok a GP Lagunán, mivel hat helyett nyolc fővel indulhatunk. Nagyon várom már.
A VB-n én szívesen indulnék, de erről majd Viktorral és a csapattal is egyeztetni kell majd. A szezon hosszú lesz, a VB pedig tényleg későn van. Nem lehet egész évben a topon lenni.
Az Utensilnord már a múlté, idéntől már az Amplatz-BMC mezt keressétek az utakon!
Gyors kérdések a végére, csak hogy tényleg minden lényeges dolog kiderüljön:
- Kedvenc étel: pizza
- Kedvenc feltét: sonka, sajt, paradicsom
- Kedvenc szín: kék
- Kedvenc itthoni hegy, emelkedő: János-hegy, az Istenhegyin abszolválva, de néha a budakeszi oldalt is szeretem 🙂
- Kedvenc kinti hegy: Coloradoban van egy, de nem ugrik be; régen volt már az is!
- Kedvenc zenekar: Red Hot Chili Peppers
- Kedvenc szám: nem tudok választani
- Kedvenc film: Fight Club, The Pursuit of Happyness, Pulp Fiction. Mindegyik másért.
- Unalom ellen: főzés, fotózás
- Verseny előtti rituálé, babona: beindítom a Garmint 🙂
- Ha mégsem versenyzésből fogsz élni: nem tudom még 🙂
- Eredmény, amire a legbüszkébb vagy: Luxemburgban ifi országúti világkupán 12. lettem összetettben
- Példakép: Wiggins
- Kedvenc külföldi bringás: Wiggins
- Kedvenc hazai bringás: Kuszti
- Kedvenc verseny: Solighetto, ifi verseny
- Ha lenne egy szuperképességem: az a gondolatolvasás lenne
- Dolog, amit nem gondolnának rólad: hat évig tanultam zongorázni.
- Rossz szokás: kicsit talán OCD-s vagyok: szeretem, ha függőleges/vízszintes valami, illetve bizonyos dolgoknak megvan a pontos helye.
- Nőideál: nincs.
- Legnagyobb félelem: megbetegedésből elég volt már!
- A nagy álom: profi kerékpározás, akármennyire is klisé a válasz 🙂
Reméljük, élveztétek a beszélgetést, megtudtatok pár új dolgot, praktikát. Drukkoljatok Janinak, hogy holnap minden jól alakuljon, és a bemutatkozás úgy sikerüljön, ahogy szeretné. Pofijanikát Instagramon itt tudjátok követni, ne hagyjátok ki!
Végezetül pedig egy kis retrospektív, hogy legyen mit mutogatni a következő nemzedékeknek. “Látjátok gyerekek, amikor Jani még az UNtensilnordban tekert…”
