Pirosban, nyélen – Pelikán Jani beszámol, 1. rész

Mivel az élet (szorgalom, tehetség, szerencse, stb.) úgy hozta, hogy hazánk ifjú reménységének, Pelikán Jani sporttársnak sikerült külföldre, Ausztriába szakadnia versenyzésileg, úgy gondoltuk, kár lenne nem többet megtudni az élményeiről a puszta versenyeredményeken túl. Főleg azután, hogy olyan kiválót beszélgettünk pár üveg hideg, alkoholmentes ital mellett. Ezért aztán megkértük, hogy amikor épp nem a Pilist vagy a labancokat tartja rettegésben, írjon pár sort a vele történtekről, hiszen

1. biztos óriási élmény, ami keveseknek adatik meg,

2. és ha valaki egyszer a nyomdokaiba lép, biztosan hasznosnak bizonyul majd a megszerzett tudás.

Nincs más hátra, mint átadni Janinak a terepet – spoiler alert, ezúttal az első szárnypróbálgatásokról van szó.

Akiket nem érdekelnek a versenybeszámolók, görgessenek a következő csíkig! 🙂

Két héttel ezelőtt kezdtünk a GP Lagunán. A meteorológusoknak csak igaza lett, és a verseny napján tényleg végig ömlött az eső. A 9 fok és a szél sem tett sok jót az ember hőérzetének. Mindenesetre egy perccel a rajt előtt már ki is merészkedtünk a busz eresze alól és odaálltunk a rajthoz.

Úgy elindultunk, mintha egy 1000 méteres időfutam lett volna pályán. Azonnal esések, támadások. Én is mentem szinte mindenre. Mondta Andi (Bajc), hogy jól csinálom, de nem kell azért mindenre, nyugodjak le egy kicsit. 🙂 Aztán elment az elmenés, benne Kusztival, akinek – talán mondanom sem kell – nem ezek az időjárási körülmények a kedvencei. Andinak is sikerült felérnie még pár emberrel, így nem volt rossz a helyzet a csapat szempontjából. Ha még valaki ment, azt nem engedtük el.
A nagy szerpentines lefelé előtt viszont megtorpant egy kicsit a mezőny, és nagyon elkezdtem fázni, illetve azt is éreztem, hogy keveset ettem, nem is a versenyen, hanem az azt megelőző napokban. Ez a hidegben nem a legjobb érzés. Főleg, hogy jött a hegy, rögtön a lefelé után, és arra fel is kellett menni, nem lassan. Plusz az első másfél órát is éreztem már. Tényleg nem kellett volna mindenre menni.

Az említett lefelében már kicsit dideregtem is, meg is úsztam. Onnan mentem egy nyelet a Motovunra. A mezőny második felére sikerült felérnem, de a szeles fennsíkon totál elfogytam és leszakadtam. Még a Tirolos nagy busznak sem tudtam beállni. Innen egy dögsorral fejeztem be a versenyt az 50-60. hely környékén. A csoportomat beírták, engem nem. Mindegy, az ilyen engem sosem zavart annyira. Ami kiakasztóbb, hogy Kuszti ott volt az abszolút második csoportban, és 25 kilivel a vége előtt mentek egy ötöst rossz irányba, a rendezők hibája miatt. Így egy 10-13. hely helyett ő is kapott egy DNF-et. Andi viszont ötödik lett.

Most vasárnap a GP Izolát rendezték. Ez egy fokkal nagyobb verseny, mint a porec-i: 27 csapat, maximum nyolc fővel, és a mezőny is erősebb. Azaz gyakorlatilag 200 versenyző ezeken a szép, szűk, isztriai utakon. Ha mindez nem lenne elég: sok csapatnak ez az első versenye, és mindenki úgy érzi, meg tudja nyerni, ezzel sokszor értelmetlen bukásokat eredményezve.

A rajttól kezdve nyélmenés volt. Az első hegy tetején bukás előttem, egy sík (!) részen, belejöttek az első kerekembe, kitört egy küllő. Az autónk a 27. volt a 27-ből… ott álltam vagy másfél percig. A mezőnyre visszaérni is nehéz volt, de aztán a második körben elment egy nyolcfős elmenés, és közülünk senki nem volt benne. Így a síkon előre álltunk forogni az oldal-szembeszélben, de tényleg “fullgász”. Vezettem két igen gyorsat (azért amikor síkon beakad az 52/11, 98-as fordulattal, azt én már gyorsnak nevezem :)), majd jött egy domb, leadtam a vezetést, és hátrasprinteltem, leszakadtam. Egyébként az egyik 2,6 km (2p 50mp) volt 470 watton, a másik meg 1,6 kili (1p 50mp) 455 watton.

Az elejétől kezdve éreztem, hogy ez nem az én napom (2,5 óra után néztem meg az átlagpulzusom. Akkor volt 172.). Ennyit tudtam hozzátenni a versenyhez. Persze a kerékcsere meg visszaérés sem kellett volna, de sajnos ez előfordul. A többiek – nem kis meglepetésemre – megdicsértek, mert jól mentem a síkon. Jan kilencedik lett.

A kerékcserés-feléréses mizériát félretéve a saját hibámnak tudom be ezt a versenyt. Az elmúlt két hétben nem úgy műveltem a kerékpározást, ahogy kellett volna. Edzés és normális evés szempontjából egyaránt. Mivel nálam az egyik hiánya generálja a másik hiányát, ez nagyon nem jó kombó. Azonban most már úgy érzem, helyreállt a rend a fejemben.

Próbáltam rövidre fogni a versenyek történetét, de azért látom, így is hosszúra sikeredett.

Nem kifejezetten örülök ennek a két DNF-nek, de csak kijön már lassan a lépés. Csapat szinten viszont nem rossz ez eddig. Ami talán jobban izgatja az embereket, az a válasz a “… na, és milyen a csapat?” kérdésre. A válasz: jó. Nagyon jó, azt kell hogy mondjam. Kiemelnék néhány példát erre-arra, de az egész közeg és a hangulat is kiváló.

Olyan, hogy beilleszkedés, szinte nem is volt. Egy Jan Tratnikkal, aki már nyert egy-két-sok versenyt, illetve megfordult a WorldTourban is, már az első reggelinél nagyon jót beszélgettem. Nincsen klikkesedés, mindenki beszél mindenkivel.

A kerékpár: BMC teammachine SLR01 Dura-Ace Di2-vel, versenyeken FFWD karbon-, edzéseken Dura-Ace C24 alukerekekkel, 3T stucni-kormány, Vredestein szingók/külsők. Nem meglepő módon az eddigi legjobb bicó, amin ültem. Vannak tarcsibringák is.

Ruházat: nagyrészt GESU, BBB kiegészítőkkel. Ultrasok cucc. Fel lehet öltözni belőlük mindenre. Crono csúcsmodell cipőket is kaptunk, de ha a többségnek nem válik be (valószínűleg nem fog a Shimano, Specialized, Lake, Bont cipők után), nem fogjuk hordani.

A szerelők nagyon jók. Ewald és Vid. Ewaldnak a Laguna előtt megemlítettem, hogy a Fizik Arione nyereg helyett nem kaphatnék-e egy Prologót, mert azon nekem képtelenség megmaradni. Azt mondta, de, csak otthon van, majd hozza. Azóta nem is beszéltem vele, szinte ki is ment a fejemből. Az izolai rajt előtt már hozta, és mutatta, hogy akkor verseny után fel is rakhatjuk.

Masszázs: Ata, a.k.a. Árvai Attila jár ki velünk. A masszázs hihetetlen jó, mint mindig. Emellett, a versenyek után, bőségasztallal vár minket, bekevert fehérjével, kólával, gyümölcsökkel, szendvicsekkel, Haribóval, Snickers-szel ( 😉 ), és egyéb cukrokkal.

A “direttore”, Luka, nagyon jó fej és nagyon jól beszél angolul (a beszélgetések 90%-ban angolul folynak). Mindig nagyon pontosan megszervezi a dolgokat, és nagyon korán. Nekem már szinte túl korán, de aztán mindig rájövök, hogy ez így jó. Ezt így kell. Máson szocializálódtam, na 🙂

Állandó segítők: Bert és felesége, Maria. Ők csak németül beszélnek, de csak megértjük egymást valahogy. 🙂 Nagyon segítőkészek, mindent hoznak-visznek, frissítenek, stb.

Kávé: napi kettő-három. Már nem is a pörgésért, inkább csak az ízéért meg a hangulatért. Mivel én (még) nem vagyok immunis rá, most már inkább decaffet (I know, I know…) kérek nem versenynapon, mert egyébként éjfélig nem alszom.

Sör: vacsora után, ha úgy dönt a többség. De én sört nem ihatok (#notglutenfree).

Szállás: eddig még csak ebben a négy csillagos umagi komplexumban (Sol Garden Istra) voltunk, ami szerintem minden igényt kielégít. A kaja is nagyon rendben van, svédasztalos minden étkezés.

A körülményekre egy szavunk sem lehet. Látszik, hogy itt a legfontosabb az, hogy a versenyzőknek jó legyen. A lényeg viszont még mindig ugyanaz, mint bárhol máshol a világon: eredményeket kell elérnie a csapatnak. Mi pedig ezen ügyködünk.

Hirtelen ennyi jutott eszembe. Aki – egy-két bealvással, de – eljutott idáig, remélem, élvezte a mesét. 🙂 Szerdán (Umag) és szombaton (Porec) is indulok. Az isztriai körön nem hiszem, de ez még elválik.

Ennyit tehát elsőre Janitól, és ahogy látjátok, lesz folytatás. Hosszú még az idény, úgyhogy számos írásra kell még felkészülnötök, de bízunk benne, hogy ez édes teher. Folytatás tehát hamarosan, addig is #hajrájani!