Reméljük, nem hittétek, hogy Pelikán Jani első amplatzos szezonjáról nem jön több beszámoló! Ha mégis, akkor sincs semmi baj, kevesen vagyunk tökéletesek a Földön 😉 El is érkezett az idő a legtöbb Wattot leadó magyar szakácsfenomén második beszámolójára, elvégre a szezon lassan tavaszból nyárba fordul. Bízunk benne, hogy megbecsülitek a művet és a lehetőséget, hiszen egy Pelikán-művet olvashattok itt alább eredetiben!
Ha jól emlékszem, a hosszú isztriai kintlétünk első versenyéről írtam utoljára. Azóta kilenc versenyen álltam rajthoz.
A második isztriai verseny a GP Umag volt. Ez az egyik legidegőrlőbb verseny itt, mert rettentően szűk utak vannak, általában nem szakad szét a mezőny, és ~170-en körözünk a végén is. 45,8-as átlaggal sikerült lezavarni a 154 kilométeres versenyt. Mint az várható volt, sprintre jöttünk a végén, pedig párszor szétszakadt a mezőny, és minden alkalommal hárman-négyen (a „Fácán elmagyarázza” videó ismerőinek „négyen-hárman” 🙂 ) elöl maradtunk a csapatból, de valamelyik másik csapatnak sosem volt jó. A legjobb Mario lett közülünk, a 36. helyen végzett.
A szerdai Umag után még mentem másfél órát, hogy meglegyen a kétszáz aznap. Ez, meg a gyorsabb menések pénteken valószínűleg nem kellettek volna. Szombaton ugyanis újra rajthoz álltam, a Porec Trophy-n. A folyamatos 80km/h-s szélben az első kört tudtam a mezőnnyel abszolválni, aztán minden erőm elszállt. Sajnos be sem melegítettem, és a nagy szélben ugye azonnal elkezdi maxon rakni a mezőny. Plusz igen rendesen túlöltöztem, ami nálam sokkal rosszabb, mintha fáznék egy kicsit.
Ebben a versenyben fejben is megrogytam kicsit, de fizikailag hihetetlen erőtlen voltam még talán öt napig. Pl. kimentem Kusztival, Max-szal és Marekkal edzeni, és legszívesebben a síkon leszakadtam volna róluk. A pulzusom 120 fölé nem nagyon merészkedett. A lábaim nem voltak beállva, csak egyszerűen nem tudtam lenyomni a pedált.
Plusz akármilyen jó is a négycsillagos hotelben lakni, másfél hét után már számoltam a hátralévő perceket. Jó a társaság, jó a kaja, jó az idő, de egyszerűen mást nem tudsz csinálni, csak elmenni edzeni, vagy a szobában feküdni. Egy idő után már a reggelit meg a vacsorát is csak azért vártam, mert találkoztam a többiekkel. A három naponta ismétlődő menü is elég unalmassá tud ám válni…
A hatfős Isztriai Körön én nem indultam, mivel előtte versenyeztem mindegyik egynaposon, illetve az állapotom sem volt az igazi. Ezt követően a leondingi osztrák szezonnyitón sem vettem részt, mert idén behoztak egy szabályt, ami alapján a nem osztrák versenyzők száma korlátozva van csapatonként, így a mi csapatunkból pl. egy embernek mindig otthon kell maradnia. Egy, ami nem tetszett, hogy ezzel kapcsolatban pénteken hívott Luka. Szombaton utaztunk volna. Az edzést is úgy terveztük Viktorral, hogy vasárnapra jó legyek, illetve nem tudom, hogy nem tudott erről a szabályról addig a pillanatig. Mindegy, szerencsére ez „csak” egy non-UCI osztrák kupafutam, de mégis egy versenynap. Jan sajnos eltörte a könyökét Leondingban. Ez nagyon nem volt jó hír, mivel ő az egyik fő emberünk.
A GP Adria Mobilra elég motiváltan érkeztem. Viszont a csapat taktikája szerint nekem szét kellett magamat attakkolni a verseny elején. Így is tettem: Andi Umhaller, Max és én felváltva szórakoztattuk a mezőnyt a verseny első órájában. Azért amikor egy óra után 400 watt volt az átlagteljesítményem, kicsit megijedtem, hogy mennyire tudok majd ebből regenerálódni. Szerencsére előreállt az egyik csapat, és egy elég ésszerű tempót diktált. A kis körökben volt egy igen komoly meredekségű hegy (domb). Az utolsóban, a meredek előtt, előrevittem Kusztit és Andit (Bajc), majd a meredeken elköszöntem a mezőnytől, és a második csoportban érkeztem meg másik Andival ( #toomanyAndisintheteam ). Érdekesség még, hogy az utolsó 15 kilit egy fél nyereggel tettem meg. Hát elfáradt a ~80000 km alatt, na. Az elöl maradt Andi viszont nyolcadik lett, aminek örültünk.
Ezután jött a – számomra nem könnyen megjegyezhető – Kirschblütenrennen, Wels városában. Ez Osztrákiában igazi klasszikus, hiszen ez a legrégebben megrendezett verseny. Az idei volt az 55. edisön. A verseny elején mindenki nagyon jónak érezte magát. Azaz rajtam kívül mindenki. Volt egy nem kellemes hegy a nagy körökben. A második körben már le is szakadtam, de nem éreztem a lábaim rossznak, így engedtem a többi csapatot, hogy felvigyenek újra a mezőnyre. A következő körben is sikerült megúszni, de szerencsére még mindig nagyon fontos valakinek volt valakinek, hogy felérjünk, így szinte nulla energiabefektetéssel újra a mezőnyben találtam magam. Ekkorra már megvolt az elmenés, és éppen előreállt a csapatunk. Kuszti elöl volt, de sajnos egyedül, így számunkra nem volt ideális. Először az volt a terv, hogy a kis körökig tartjuk a hátrányt, és csak utána csökkentjük. Ez elég rövid időn belül megváltozott az „érjünk fel minél gyorsabban” taktikára, így a kis körökre már utol is értük őket, és megindult a lószolgatás. Megkérdeztem Andit, mit csináljak. Azt mondta, hogy csak menjek az elmenésekre. Így hát mentem rájuk, aztán egyszer csak hátranéztem, és már csak heten voltunk elöl. A hétből kettő felbermayres volt, illetve ott volt Max és én, egy hrinkow-os, egy WSA-s és egy tirolos. A mezőny hátul megállt. Az utolsó kis körben az egyik felbermayres leszakadt, az utolsó dombig mentem elöl egy maxot, hogy már ne is érjen föl, aztán Max megindult, de sajnos vitte magával a tirolost és a maradék felbermayrest is, én meg hátul maradtam a hrinkow-ossal és a WSA-ssal. Egyértelmű, hogy nem vezettem nekik, de a végén jóóól lesprinteltem őket, így negyedik lettem. Max harmadik lett. Szerintem jobban is alakíthattuk volna, de ez most így jött össze.
Jött a magyar V4. Semmi különöset nem éreztem előtte, mármint hogy most ez most magyar verseny, nagyobb a nyomás, stb.. A pannonhalmi köröket megnéztem előtte való nap. Papíron tetszettek. Hadd emeljem ki a verseny kritikán aluli lassú rajtját. Nem tudom, mi értelme van annak, hogy olyan „lassú” rajtot szerveznek, ami nem is lassú és nem is biztonságos. Egy rendőrautó megáll a mezőny előtt, és alig tudjuk kikerülni? A Budakeszi úton életem maxát kell nyújtanom, hogy ne szakadjak vissza a kocsisorra? Leszakadnak a kísérőautók a kocsisorról, és már a szombati forgalomban kell találgatniuk, merre mehetett a mezőny? 30+ percen át ácsorgunk a tűző napsütésen, a pusztán? Miután végre elindultunk, akkor sem lehetett ám tudni, mi a helyzet, mert ment elöl a zsűriautó, pont egy olyan tempóban, ami se nem lassú rajt, se nem „tessék, most már mehettek” tempó. Akkor ment el végre (kb. hat kilivel a hivatalos, pusztai rajt után), amikor az egyik ember lószolt egyet.
Innentől szinte az összes elmenésben ott voltam, és mindig volt ott más is a csapatból. Egyiket sem engedték el, amit sajnáltam. Az ég leszakadt a körök előtt. A 20-as táblát nem láttam, hátracsúsztam, majd már azt vettem észre, hogy fordulunk rá a körökre. Elfeküdt egy ember, megállás, állórajt. Innen már tudtam, hogy felérés nem lesz, de mentem egy maxot a célig. 21.-ként értem be, azaz én voltam a mezőny utáni első ember… I can only imagine what would have happened, ha a lefekvő ember előtt vagyok a ráfordulásnál. De nem voltam előtte. És emiatt még mindig mérges vagyok. Az utolsó felmenetelben 501 wattot átlagoltam, ami elég jónak mondható. De a lényeg: Marek megnyerte a versenyt. Tenném hozzá, a végén nagytányéron sprintelt… 🙂
Másnap a burgenlandi osztrák kupán indultunk. Hagyjuk is… Nem is folyamatos szél, hanem széllökések. 90+ km/h. Megint túlöltöztem, nem is melegítettem. Az elején le is mentem az árokba, hogy ne essek el. Mario kicsit rosszabbul járt, mert ő el is esett. A legjobb Andi lett, hetedikként végzett.
A következő verseny egy újabb osztrák kupa volt, ezúttal Nenzingben. Ne tudjátok meg, milyen messze van ez a Vorarlberg tartomány… A verseny napján végig szakadó eső, 6-7 fok, így szerencsére két körrel lerövidítették a versenyt. A végén azért ez a 136 is soknak bizonyult. Jól ment, voltam elmenésben is, majd elment Andi Umhaller három emberrel, majd Andi Bajc kettővel, és innentől day done, megállt a mezőny. Ez csak azért volt rossz, mert szétfagyott mindenki. A nyolcadik helyért persze az utolsó ötösön ment a harc. Az utolsó meredeken én lószoltam egyet életem árán. A váltókart már csak a tenyeremmel tudtam püfölni, mert az ujjaimat nem éreztem. Marek és még négy ember jött velem. Mareken kívül nem akartak vezetni a többiek, úgyhogy a lejtőn megfogott minket a mezőny. A befutó tetszett, mert emelkedett, így nem adtam fel. Kuszti előreállt, vezetett egy nagyot, majd egy vorarlberges vezette föl a csapattársának. Én mögöttük. Amikor leadta a felvezető ember, megindultam, majdnem felraktuk egymást a spanyollal, de végül én lettem a nyolcadik. Andi B. megnyerte a versenyt, amivel összetettben is átvette a vezetést. Andi U. ötödik lett. A csapatösszetettet is átvettük. Sikeres nap volt.
A csütörtöki belga verseny, a Kirschblütenrennen után ugyancsak szép nevű Dwars door de Vlaamse Ardennen, eléggé izgatott. Még sosem voltam Belgiumban azelőtt, illetve még sosem kerékpároztam macskaköveken. Az első edzés azonnal egy recon volt kedden. A Kwaremont közepe talán nem a legjobb hely egy edzés elkezdésére, de ha már ott voltunk… Úgyhogy legurultunk (!), majd azonnal fel. Nem lehet leírni, mennyire ráz. Fölfelé is, de lefelé iszonyat. Egy kis idő után már lenéztem, hogy fogom-e még a kormányt, annyira nem éreztem az alkaromat. Ez volt a legfunabb edzésem idáig. A verseny utolsó 75 kilométerét néztük meg. Itt voltak a döntő kockaköves részek és bergek. Paterberg és társai.
Szerdán már nem éreztem túl jól magam. Csütörtökön még annyira sem, de úgy voltam vele, hogy lesz, ami lesz. Nagyon végig akartam menni a versenyen. Elég ramatyul éreztem magam végig. Mintha kis hőemelkedésem lett volna, mert éreztem a bőröm, illetve az ízületeimet. Viszont le tudtam nyomni rendesen a pedált, úgyhogy nem volt túl rossz. A mezőny fogyatkozott, én meg kerestem a minél smooth-abb részeket az utakon – vagy azok mellett. Azokat nem is értettem, akik a macskakövön mentek, mikor ott volt a sima felületű csatorna, ahol igaz, egyensúlyozni kellett, és csak egyesével lehetett közlekedni, de 30%-kal kevesebb energiádba kerül tekerni. Például a Paterbergen is van ám ilyen csatorna, csak Sagan azért erőlködik a macskaköveken, mert a Flandriai Kör alatt ezek le vannak kordonozva, meg ott van a sok őrült néző 🙂 Nézők egyébként itt is voltak. Főleg a kockaköves bergeken, illetve a rajt-cél területen.
Hatvannal a vége előtt, az utolsó aszfaltos meredeken, volt egy elmenés, amibe én is belekeveredtem. Ezt nem engedték el, a következőben viszont benne volt Kuszti. Ezt az elmenést három kilivel a cél előtt fogta meg a mezőny. A befutó megint tetszett, mert emelkedett, viszont már totál kivoltam, úgyhogy nem tudtam helyezkedni. Max 21. lett, én 44., Andi B. 69., Kuszti 74.. A 182 indulóból 77-en értek célba. Én kicsit nagyobb szelekcióra számítottam. Hihetetlen nagy élmény volt, még félig betegen is.
Egy kis szuvenír Belgiumból
A vasárnapi, hazai (a csapat székhelye a niederösterreich-i Leonding) osztrák kupa napjára totál leromlott az állapotom. Legszívesebben el sem indultam volna, de azért mégiscsak odaálltam. Az első körben le is szakadtam a nem lankás, nem rövid hegyen. Még mentem egy vagy két kört, aztán kiálltam Haribót enni a busznál. Tudtam, hogy Kuszti jó állapotban van, és meg is mondtam Dejannak (jelenleg a fő segítőnk), hogy vagy ő, vagy Andi B. fogja nyerni véleményem szerint. Amikor a speaker bejelentette kb. két perccel a vége előtt, hogy egy piros mezes versenyző jön egyedül, már tudtam, hogy Kuszti lesz az (már csak azért is, mert Andin az összetettben vezetőnek járó sárga trikó volt :)). Nagyon örültem, hogy összejött neki. A versenyről csak annyit, hogy 12 kör volt, ami 150 kilit jelentett, 3700m szinttel. Andi második lett.
Jelenleg az Iráni Körön versenyeznek hatan a csapatból. Jan visszatért. Kuszti és én valószínűleg a Gemenc Kupán indulunk legközelebb.
Huhh, gondolhatjátok, ez hosszú, de nagyon jó olvasmány volt! Mi ezzel teljes mértékben egyetértünk, alig várjuk már a következő Pelikán Jani beszámolót. Addig is sok sikert neki (#hajrájani), Kusztinak és az Amplatz-BMC teljes csapatának, a várakozás napjait pedig Jani animált pizzája teszi könnyebbé (vagy nehezebbé)!
#nomnomnom
