Elkezdődött a 2014-es szezon, lezajlott az első forduló Tihanyban, de ettől az interjúsorozatunk nem áll meg, sőt, új lendületet vesz. Ebben a részben a Master korcsoport tavalyi győztesével beszélgettünk a – legtöbb bringás számára valószínűleg kicsit meglepő – felkészüléséről és a versenyeken szerzett élményeiről. Bizony, egy három téli olimpiát megjárt olimpikon, Tagscherer Imre valamivel másképp áll a bringázáshoz és eltérő módon készül a kerékpáros szezonra, mint legtöbbünk.
Igazából téli sportoló vagyok, nekem a tél a főszezonom, a bringa csak egy kisebb hobbi; nagyon jó kiegészítő sport, mert sífutok és biatlonozom. Bringára abszolút nem készülök semmit: összejöttem egy nagyon jó kis csapattal, a Bakony Bike-kal, nekik szoktam besegíteni versenyzés szempontjából, de nem készülök bringára. Éves szinten van 5.000 kilométerem, az első verseny még olyan 3-400 kilométeres állapotban ér.
Télen megvan a fizikális felkészültségem, azt kell átmentem a nyári szezonra. A keringésem megvan, csak mégis kicsit más izmokat használ a kerékpározás. A mi sportágunkhoz nagyon jó nyári kiegészítő sport a bringa, de görsízni szoktunk, és nekem volt egy sporttársam, a Szuromi Gyuri, ő ugyanezt csinálta, csak fordítva. Gyerekkorunk óta bringázgattunk hobbiszinten, de nem versenyszerűen. Ha jól emlékszem, 5 éve csatlakoztam a Bakony Bike-hoz. Annak ellenére, hogy mi nyertük meg második évben a csapatösszetettet, én úgy érzem, hogy hobbicsapat vagyunk, ami örül a mozgásnak, jó hangulatnak – a versenyzés nálunk inkább talán csak másodlagos. Hallottam pár úriemberről, akinek világbajnokság szintű ez az Amatőr Kupa, tekernek 25.000 kilométert évente, és úgy állnak oda, mintha az életük függne tőle…
Általában csak versenyen találkozik a csapat; hárman vagyunk pestiek, Zsingor Attila, Szilágyi Péter Pál és én. Az csapat edzésmunkájában nem veszünk részt, én például hét közben egyáltalán nem tekerek. Hétvégén szoktunk elmenni, a vasárnap az, ami szent. Az sem edzés viszont, mivel akkor is inkább csak kimegyünk Párkányba, és egyszer-kétszer meghúzunk egy szakaszt, de konkrétan edzésünk szerintem nekünk pestieknek nincs. Nálunk harminc feletti a versenyzők nagy része, fiatalok sajnos nincsenek – nagyon nehéz begyűjteni a fiatalokat. A legtöbb mezőnyversenyen már nem tudnak besegíteni a csapattársaink, Bakos Andrissal és Szilágyi Petivel szoktunk menni. Csapatmunka nagyon nincs, csak egymást segítjük, ha kell étel-ital, de nagy taktikai csatába nem megyünk bele, próbálunk együtt menni a mezőnnyel.
Két éve vettem egy Trek időfutam bringát, egy 10 éves vázat, még az Armstong-félét, arra felépítettem egy Durace szettet, és van egy talán még régebbi, cseh aluvázam, azon van egy nagyon régi 105-ös szett – az eszközök viszonyulnak a felkészüléshez…
A mezőnyversenyektől kimondottan félek: én úgy érzem, hogy nagyon sok olyan versenyző van, akinek ez élet-halál harc, hogy ne a 20., hanem a 18. helyen végezzen, és ezért olyan őrültségeket csinálnak, olyanokba mennek bele, amitől nagyon veszélyes lett a mezőnyverseny. Lehet, hogy azért, mert én nem szoktam meg, de inkább a mezőny végén, út szélén megyek emiatt. Az időfutamon már kijön a felkészültségem, azokat szeretem, azokban jobb is vagyok. Az jobban hasonlít a téli sportágamhoz, egyenkénti indításos, hozzám közelebb áll ez. Kedvelem a mezőnyversenyt is, mert nagyon élvezetes, de mondom, kicsit félősebb vagyok a felelőtlen magatartások miatt – egy ember meg tud borítani egy egész mezőnyt. A hegyes szakaszokat jobban szeretem a síknál; a Hegyek Pokla, a Kínok Kínja nekem jobban fekszik, ott jobban szét is szakadozik a mezőny: tényleg csak azok maradnak elöl, akik tudnak bringázni. Ami halálfutam, és nem is járunk, az a Balaton kör, de a gyömrői versenyre sem szoktunk menni – tavaly elmentünk, nem is tudjuk, miért, pedig megfogadtuk, hogy soha többé. Tihanyban is nagyon régen voltam már, csak a mentő hangját lehetett hallani.
A 20 év sportolásból adódóan még tudom tartani a kondit, talán csak kicsit esett eddig vissza. Mondom, elég komolytalanul veszem ezt a dolgot, a többiek fújni is szoktak rám, nekem a versenyzés másodlagos. Én például az összes időfutamra biciklivel megyek ki. Legyen itt Tahiban, ami 60 kilométerre van, vagy Pétfürdőn, ami egy százas – letekerek, versenyzek és hazatekerek. Csak a mozgás öröméért és az egészségért csinálom. Ha komolyabban venném, nyilván nem tekernék le.
Van a mezőnyben ez a pár „megszállott”, amatőrként munka mellett nem is tudom, hogyan mennek ennyit, bár persze, minden elismerésem az övék, hogy ilyen sportemberek. Idén nem is görgőztem télen, én azt szeretem, ha suhan mellettem a táj.
Itthon más versenyen nem voltam, összes nemzetközi szereplésem még egy Bécs-Budapest volt a ’80-as években. Nem tervezek semmi különlegeset; ez benne van a kis repertoáromban, ennyi. Élvezni akarom a tájat, a hangulatot, ami egyébként szerintem nem rossz ezeken a kupákon. Egész jól meg is vannak szervezve, legalábbis az időfutamok biztos, de a mezőnyverseny már más szerintem. Nincs lezárva az út, úgyhogy ha leszakadsz a főbolytól, de mész a másik bolyban, akkor néha nincsen motoros, előzgetnek az autók, az is nagyon veszélyes szerintem – plusz rossz az útminőség. Mezőnyversenyben, amikor ott mentek egy méterre egymástól, és kerülgetni kell az aknákat, tankcsapdákat, és aki így befejezi a versenyt, hát…a magyar bringásnál nincs ügyesebb: ) Láttam már villát is törni emiatt. Jó esetben csak a bringa törik össze!
Nagy tervek nincsenek idénre. Vasárnaponként tekerünk, nem sokat variálok évről-évre a felkészülésben. Ha már elindulok egy versenyen, akkor ott kiadom magamból a maximumot, aztán vagy összejön, vagy nem – ha nem, akkor sem vagyok elkeseredve!
Most, hogy Imre, akinek a fotókat is köszönjük, mindenkit demoralizált a felkészülésben, és a bringás társadalom szépen átértékeli az eddig kerékpározásba fektetett munkáját, ígérjük, hogy folytatódik a sorozat, hiszen vannak még győztesek tavalyról, akik még nem szólaltak meg itt az oldalon. Bízunk benne, hogy ők visszaadják majd mindannyiunknak a reményt, addig is tekerjetek szorgalmasan, vagy ha megjött a kedvetek, irány a sífutópálya 🙂
