Miután Pelikán Jánossal egy igen hosszúra sikerült eszmecserét folytattunk, adta magát, hogy a következő beszélgetőpartnerünk csak a magyar kerékpársport mai legnagyobb neve, Kusztor Péter lehet. Ezzel még azt is elértük, hogy a Team Amplatz – BMC magyar versenyzőinek 100%-ával, egytől egyig, az összesel beszélgettünk már. Kusztival nem egy romkocsma félhomályában merengtünk, hanem a BMC magyarországi forgalmazójánál, a Mesterbike + Coffee Project – kávézós sarkában ültünk le. Jelenlévő kis családja türelmét maximálisan kihasználva (köszönjük!) körbejártunk minden témát, amit csak körbe lehet. Vegyetek egy nagy levegőt, jó olvasgatást 🙂
Nem komplikáljuk: mesélj légy oly szíves a kezdetekről!
Egyszerű volt, mert édesapám is kerékpározott, de ettől függetlenül nem ezzel kezdtem. Volt foci, kézilabda, stb., kipróbáltam mindent, ami szóba jöhetett. Apukám minden nap járt kerékpározni, így elkerülhetetlen volt, hogy előbb-utóbb én is elkezdjem ezt a sportot. Nyolc évesen megtanultam biciklizni, 8 és fél évesen lementem a KSI-be, és akkor ott is ragadtam. Az egész onnan kezdődött.
Nem igazán tudom, apukám kikkel versenyzett együtt, nem beszélgettünk erről. Azt tudom, hogy Újpest, MTK és hasonló csapatok akkor még léteztek. 15-16 évig versenyszerűen bringázott a Dózsában és a BKV Előrében. Miután abbahagyta, utána még nagyon sokáig nyomta – amikor én kezdtem bringázni, ő is gyűrte még az aszfaltot, napi szinten a 100 kilométereket.
A sportiskolában suli előtt is volt edzés; azoknak, akik a KSI-be jártak, volt lehetőségük délelőtt is mozogni, és csak 10-re kellett az iskolába beérni. A fő edzés délután négy órakor kezdődött. Akkoriban rengetegen kerékpároztak: léteztek “ménes kerékpárok”, ami azt jelenti, hogy volt ott egy “ménes” tele bringákkal. Úgy néztek ki az edzések, hogy az vitte el a biciklit, aki előbb odaért, mert annyian voltunk, hogy nem jutott elég kerékpár mindenkinek. A “faház” körüli kerékpározás és a technikai gyakorlatok akkor viccesnek tűntek, de utólag, mostani fejjel azt mondom, hogy rengeteg profi versenyzőnek jelenleg sem ártana. Sokan olyan szinten nem tudnak kerékpározni, hogy az elképesztő. Egy sima lánctalpazást nem tudunk sokszor véghezvinni. Amikor ugye kiáll az ember a vezetésből, az a lényeg, hogy mihamarabb hátrakerüljön, egy elmenésben meg majdhogynem nem tudom kikerülni, mert ugyanazzal a sebességgel halad tovább, mikor kiáll. Sokaknak szükségük lenne erre a fajta technikai jellegű edzésre.
Szóval KSI, Hazai Gyuri bácsi – őt nem hiszem, hogy bárkinek be kell mutatni a magyar kerékpársportból… A KSI-ben 6 évet töltöttem el, az alapot mind ott tanultam meg: kulacsfelvétel, kiszorítózás a Ligetben – minden, ami a kerékpárhoz hozzátartozik, azt ott elsajátítottam. Máshogy nézett ki akkoriban egy edzés, mint most. Néha lemegyek Gyuri bácsihoz, 5-6 ember lézeng, azt mondja, senkinek nincs kedve biciklizni, erőlködni meg aztán pláne. Akkoriban 50-60-an is jártak edzésre; akik még előttem bringáztak ott; mesélik, hogy korábban még ennél is többen megfordultak egy-egy edzésen.
Abban az időben a fiataloknak, azaz nekünk nem is volt saját bringánk. Így suliból nem kellett még külön hazamenni, meg annyi idősen senkit nem is engednek el, hogy “menjél fiam edzésre Budapest belvárosába”. Azért is jó volt, mert nem adott okot semmi a rivalizálásra: nekem ilyen kerékpárom van, neked olyan kerékpárod van, hanem mindenkinek egyforma “vassal” kellett edzenie. Semmi flanc, egy áttétel, ha azzal megtanultál biciklizni, akkor már mindennel tudtál menni. A legegyszerűbb acélváz, vastag kerék; az alapokat nagyon jól el lehetett sajátítani vele. Pár év elteltével nekem is lett saját kerékpárom, amit külön csináltatni kellett, mert nem volt olyan kis méretben, mint amekkora kellett. Pajti bácsi készítette nekem – apa nála is kerékpározott -, azzal is jópár évet tekertem. Szép lassan másoknak is lett, de teltek az évek, szépen abbahagyták, mindenki kikopott körülem – azt mondhatom, én vagyok az egyetlen, aki abból a korosztályból biciklizik még.
Említetted, hogy nem ártana ebben-abban fejlődniük a mostani profiknak sem. Ezt kifejtenéd egy kicsit?
Arra a mezőnyre is gondolok, ahol most biciklizem, de annál feljebb is előjönnek a hiányosságok. Nagyon sokan későn kezdik el ezt a sportot, 15-16 évesen, ott pedig már nincs meg az idő, hogy megtanítsák nekik ezeket az alap dolgokat. Egyből bedobják őket a mélyvízbe, kell az eredmény. Erő van, hozza az eredményt, onnantól egyenes út vezet a profi világba. Visszatérek a lánctalpra: megyünk egy elmenésben öten-hatan, és a lánctalp ugye arról szól, hogy folyamatosan forgunk. Megállás nélkül, aki előrekerül, utána azon nyomban áll ki, és folyamatosan megy ez az egész. De ha az az ember, aki előrekerül, kicsit később áll ki, akkor a mögötte levőt hozza nehéz helyzetbe, hiszen neki megint a szélben kell vezetnie. Ez a mai világban sajnos rengetegszer előjön. Ha az ember
nézi a TV-t, ott is észre lehet venni ilyen dolgokat. Sok bukás is abból ered, hogy az adott ember nem tud biciklizni. Persze néha elkerülhetetlen, adódik, hogy nem tudsz mit csinálni – ha esel, akkor esel.
Tekertél Ibinél a BVSC-ben is, pályán, de hogy lettél aztán profi, hogy élted meg a váltást?
Először 2005-ben kerültem a P-Nívóhoz, akkor még nem kontinentális besorolásban. Számomra egy profi csapat volt, de mégiscsak amatőr. Nagy váltás: a BVSC-ben nem nagyon országútiztunk, utána elkerültem a P-Nívóba, ahol viszont csak és kizárólag az aszfaltot gyűrtük. Olyan emberekhez kerültem, akikre felnéztem, és tudtam azt, hogy voltak eredményeik, volt kitől tanulni. Ott tekert Garamszegi Laci, Lengyel Tomi, Arany Gabi, később odakerült Szekeres Csabi, Remák Zoli – ilyen emberektől csak tanulni lehetett, és én tanulni akartam.
A mai fiataloknál azt veszem észre, hogy ők nem akarnak tanulni. Nincs meg bennük az alázat, hogy egy idősebb ember szavait innák, próbálnák eltanulni, amit ő csinál. Mi mindig, mindenről kérdeztük a “nagyokat”, mert csak úgy tudtunk meg minden apróságot, amit a későbbiekben kamatoztathattunk. De ma nem látom, hogy ez szokás lenne. Nagyon kevés az az ember, aki jön, kérdez, és szeretne tanulni. Én odakerültem, és rengeteget tanultam Stubán Feritől, a csapattársaimtól.
Az volt a cél akkoriban, hogy minél többet versenyezzünk. Olaszországba jártunk ki: a kezdetekben annak örültünk, ha eljutottunk az első 100 kilométerig, ahol jött az első hegy, és ott általában leszakadtunk, elköszöntünk a mezőnytől. Régen nagyon nehéz volt egy olasz versenyt befejezni: úgy haladtak fölfele, mintha síkon mentünk volna. De annak a korosztálynak, amibe én is tartoztam (Zsombok Dani, Haiszer Ákos), az volt a cél, hogy minél tovább eljussunk a mezőnnyel, hogy egyszercsak majd be tudjunk fejezni egy versenyt. Ez így ment 20-30 versenyen át, az első év nagyjából erről szólt. Sikerült is 4-5 darab az 50-ből. Nem sok.
Következő évben már másért tekertünk, hogy mindenhol végigmenjünk (befejeztük majdnem az összeset), utána pedig, hogy megjöjjünk top 20-ban, és a 2008-as szezonban már voltam 5. olaszországi versenyen. Nyertem 3 Europe Tour megmérettetést, szereztem 200 UCI pontot abban az évben. Beérett a munka, a sok verseny egyszerűen beérett. Muszáj volt erőltetni azt, hogy kiutazunk, megyünk a mezőnnyel, amíg megyünk, aztán lesz, ami lesz.
P-Nívó=Stubán Feri. Hogy alakult a kapcsolat Ferivel az évek során?
A 2004-es VB-n kint voltam én is, ott találkoztunk. Említette, hogy csinálja ezt a csapatot, de akkor én még nem kerültem szóba, mint leendő csapattag. Végül 2005-ben bekerültem a sorba, onnan kezdődött a vele való kapcsolat. Az biztos, hogy Feri rengeteget megtett azért, hogy sokat versenyezzünk; ez így is volt, nagyon sokat versenyeztünk szinte minden évben.
Szponzorokat is próbált találni; Magyarországon ez nem könnyű, de Pisók István személyében lett támogatónk, így alakult meg a P-Nívó Betonexpressz. Mindig volt bicikli, mindig volt ruházat, viszont mindig minden év végén rengeteg kérdőjellel találkoztunk, hogy mi is lesz jövőre. Általában azt az ígéretet kaptuk, hogy lesz csapat, de a mit és a hogyant nem tudtuk – bizonytalanság ment mindig, és ez nagyon nagy probléma volt. Sokszor még februárban sem tudtuk, hogy mi lesz márciusban vagy az év további részében. Talán 2007-2008-as évek azok, amikor fixen haladtunk előre: 2008 februárjában már a többnapos Etoile de Bességes-en versenyeztünk, és ez meg is látszott az egész éves teljesítményünkön. Az egész szezon mind számomra, mind a csapat számára kimagaslóan alakult. Egy olyan évet tudhattunk magunkénak, amilyet nem sok csapat mondhat el.
Feri nem egy egyszerű ember. Vannak, akik kedvelik, és vannak, akiknek megvan a nem kifejezetten jó véleményük róla. Én azt mondom, hogy rengeteget tett a magyar kerékpársportért, csak az a baj, hogy a sok jó mellett sok rosszat is. Szerintem ez nagy probléma. Úgy gondolom, ha ő kicsit másképp viselkedett volna a versenyzőkkel, a barátokkal, akkor lehet, hogy most a kerékpársport nem itt tartana, hanem egy magasabb szinten, de sajnos most itt tart, ahol tart – persze erről nem csak ő tehet. Katasztrófa, ami most van! Erről heteket lehetne beszélni, hogy mit hogyan lehetne csinálni, de Ferihez visszakanyarodva, vele az én viszonyom az elején rendben volt, aztán elromlott, elviseltük egymást. Neki szüksége volt ránk, nekünk pedig rá, szerettünk versenyezni és azt ott lehetett. A véleményem az, hogy kicsit tisztességesebben kellene bánnia a versenyzőkkel: kellene őket tisztelni, és neki is el kéne várnia, hogy megadják a versenyzők a tiszteletet neki. Oda-vissza. Én elismerem, amit ő tett, hogy ő így van-e velem, azt csak ő tudná megmondani.
Ezek után 2009-ben kerültél először külföldre. Hogy zajlott le a váltás, az új csapatoddal hogyan találtatok egymásra?
Minden évben szétküldtem az önéletrajzomat a csapatoknak. Ez azt jelenti, hogy 50-60 önéletrajzot elküldtem, arra visszajött mondjuk 4 válasz, általában az, hogy “köszönjük, már tele vagyunk, sok sikert”. 2008 volt az az év, amikor a Europe Tourban a 49. helyen végeztem, ez pedig rettentő nagy szónak számított – ehhez hozzájárult persze, hogy szuper versenyeken vettünk részt. Ebben az évben indultam az olimpiai bajnokságon, világbajnokságon; mind a kettőn sikerült végigmennem.
A svájci csapat volt az egyetlen, akik visszaírtak, hogy őket érdeklem. Nagyon megörültem ennek a lehetőségnek. Részt vettünk a Szlovák Körversenyre, ami szeptemberben volt, ott személyesen találkoztunk és beszélgettünk. Elmondtam, mit szeretnék, mik az én elképzeléseim, és abban maradtunk, hogy versenyezzek, aztán meglátjuk, mi lesz. Összetettben második lettem a többnaposon, így a csapatvezetők már érkeztek is a szerződéssel, hogy írjam alá; mindent megadtak, amit kértem. Így indult, és onnan kezdődött a svájci élet.
2009-ben egy nagyon szuper versenyprogrammal indítottunk. Argentína, San Luis januárban, ami meg is alapozta az egész évet. Más versenyeken vettem részt, mint előtte: főként Franciaország, Luxemburg, Olaszország volt a programban, szinte minden versenyen – kategóriától függetlenül – top 20-ban tudtam jönni. Nem lett annyi UCI pontom, mint előző évben, de sokkal rangosabb versenyeken vettem részt. A mendrisioi VB-n elmenésben tekertem 220 kilométert, szuper szezon volt. Utána még 3 évig ott maradtam, de a csapat sajnos évről évre picivel rosszabb lett. Pénzproblémák jelentkeztek: ott sincs kolbászból a kerítés, ezt elmondhatjuk. Négy évet töltöttem ott el, aztán új kihívásra, új lehetőségre vágytam.
Ekkor jött Feri megkeresése: szólt, hogy alakul egy új csapat Magyarországon; természetesen kételkedtem az egészben. Gyönyörűen hangzott, csak hogy mi lesz belőle, azt nem tudtam. Találkoztunk az olasz vezetővel, aki elmondta a feltételeket, amik adottak lesznek (kerékpárok, stb.), hosszas gondolkozást követően mondtam Ferinek, hogy vágjunk bele. Persze nem volt egyszerű Ferivel újrakezdeni, miután korábban mindenáron el akartam tőle menni 🙂 De azt kell mondanom, hogy tényleg bejöttek a dolgok, és a 2013-as szezon igazán jól alakult: megkaptuk a kerékpárokat, ruházatot, minden jól ment, tényleg, még Ferivel is megbarátkoztunk. Remek versenyprogramot raktak össze. Olaszországban részt vettünk mindenhol, jó szezont abszolváltunk – Lovassy Krisztián, Dér Zsolt is versenyzett.
Voltak győzelmek, voltak dobogós helyek. A következő évben úgy beszéltük, hogy változatlanul megyünk tovább, így én nem keresgéltem, elvégre minden rendben volt. Télen kiderült, hogy nem egészen úgy alakulnak a dolgok, ahogy elképzeltük, Feri mondta, hogy keressek nyugodtan másik csapatot, mert itt nem úgy lesz a szezon, mint az előző évben. Mondom, Feri, hát január van, ilyenkor hova menjek? Persze, szétküldözgettem megint az önéletrajzom, de sehova nem tudtam eljutni. Elkezdtük a szezont régi kerékpárokkal és rengeteg problémával; nem is versenyeztünk túl sokat. Elmentünk Marokkóba, a Marokkói Körversenyre, ami részben jól alakult.
Áprilisban megint szétküldtem az önéletrajzom, és két osztrák csapattól is kaptam visszajelzést: az egyik a Vorarlberg, a másik pedig a jelenlegi csapatom, az Amplatz-BMC volt. Azt beszéltük meg, hogy a marokkói kört még teljesítem, utána csatlakozom a sorhoz – na jó, de melyikhez? Dönteni kellett. A Vorarlberg-et ismertem: egy jónevű csapat, tudtam, hogy jó a versenyprogramjuk. Az Amplatz-nál beszéltem a főnökkel: minden adott, és amit ő mond, az úgy van, ne kételkedjek semmiben – mondta ő. Persze én kételkedtem, Magyarországról azért más tapasztalataim voltak. Az szimpatikus volt benne, hogy miután elküldtem az önéletrajzom, másnap fel is hívott, és beszélt velem arról, miért akarok váltani, majd mondta, szeretné, ha oda mennék. Ez rögtön egy pozitív dolognak számított nálam. Marokkóból már üzentem nekik, hogy mellettük döntöttem.
A verseny félig jól sikerült, félig nem: sikerült megszerezni és 3 napig tartani a sárga trikót, de utána bukásba kerültem, és másnap már nem tudtam megtartani a fájdalmak miatt. Két olasz srác, Bendegúz, Dér Zsolt (aki viszonylag korán eltörte a térdkalácsát) és én alkottuk a sort. Egyedül Bendegúz dolgozott, az olaszok végig azt kérdezgették, minek forogjunk, minek dolgozzunk. Mondom, hát rajtunk van a sárga trikó, az a dolgunk, hogy előreálljunk és forogjunk, addig őrizzük, amíg lehet. Ők nem segítettek, de Bendegúzzal megőriztük, sárga trikóban végigforogtam az egész napot… Az utolsó 50 kilin besegítettek a marokkóiak, mert nekik fontos volt a sprint.
A verseny után kiutaztam Ausztriába, ott találkoztam a csapattal. Megegyeztünk a 2014-es szezon második felére, május 1-től voltam ott. Azt kell, hogy mondjam, amit mondott a vezető, az úgy lett, sőt, sokkal több is annál!
Most mennyire követted a Marokkói Kört?
Néztem az eredményeket, és láttam, hogy mentek a fiúk. Megmondom őszintén, nekem kellemes meglepetés volt, nem számítottam rá, hogy végig tudnak menni. Abban az évben, amikor mi kint voltunk, arra emlékszem, hogy minden szakaszon darabokban érkeztünk. Most rengetegszer mezőnyhajrára érkeztek. Ügyesen mentek a srácok, Móricz Dani többször top 10-ben jött – ott volt az elejében, remekül helyezkedett. Én meglepődtem, hogy végig tudtak menni.
Neked ez a munkád. Hogy megy ez az elvárás-kérés dolog a versenyző és a csapat között, pl. fiatalon az Atlasnál?
A kerékpár, technikai háttér nem is volt kérdés, az adott. Kérdés a szállás, de azt is adták, csak az étkezést kellett fizetnünk. A fizetésről is volt szó: én kértem egy összeget, ők kevesebbet akartak adni, aztán a szlovák verseny közben beszéltek a fő-főnökkel. Amikor második lettem összetettben, nem kérdeztek semmit, megadtak mindent. Kellett nekik egy biztosíték, és ez nekik elég volt. Ha nem második vagyok, hanem sokadik, talán bonyolultabb lett volna.
Svájcban Basel és Zürich között, a német határnál béreltek nekünk egy házat. Kerékpár szempontjából ideális helyet, mert ott egy dolgot lehetett csinálni: kerékpározni, mást nem. A legközelebbi bolt 4-5 kilométerre volt, normál életnél azért ettől besokall az ember. Általában két hónapot voltam kint, aztán két hetet itthon, majd két hónapot megint kint. A második év végére sok lett – kicsit elég lett a remete élet, el szerettünk volna menni a lakótársaimmal együtt egy élhetőbb helyre. Ezután két évet Németországban, Freiburgban éltünk, ott lakott több csapattársam is. Normális élet: mikor nem edzettünk, bementünk a városba sétálgatni, ittunk egy kávét, egy remek életet éltünk. Minden szempontból nagyon jó hely volt.
Ha már itt tartunk, hogy emlékszel vissza a Tour de Bretagne többnaposra?
Meghatározó élmény! Szuper verseny volt; első nap két defektet is kaptam, a másodikat 4 kilométerrel a cél előtt. Gyors kerékcsere, próbálni visszazárkózni. Ha 3 kilin belül kapsz defektet, azonos időt kapsz, 4-nél még nem. Muszáj volt megállnom, mert már felnin mentem, nem tudtam volna eljutni addig. Úgy érkeztem a mezőny végére, hogy ők már fékeztek, én még sprinteltem, hogy azonos idő legyen – utolsó lettem, de azonos idővel!
Második nap mentek a próbálkozások. Belekerültem egy elmenésbe, ahol négyen voltunk: egy litván srác, egy orosz, egy észt és én. 10 perc előnyre is sikerült szert tennünk, és egyre jobban kezdtem érezni magam. Sikerült hazaérnünk majdnem 2 perccel, harmadik helyre ugrottam az összetettben.
A harmadik szakaszon megint belekerültem egy elmenésbe, a nap végén hazaértünk, át is vettem a vezetést összetettben. Onnantól kezdve a csapatom iszonyatos munkát végzett – nem volt más, végig kellett forogni azt a maradék 4 napot. Forgás, forgás, forgás, aztán az utolsó 20-30 kilométeren segítettek csak be más csapatok, a Rabobank az angol válogatott, mikor már elfogytak az én embereim. Napról napra erősebbnek éreztem magam, nagyon haladt a bicikli. Óriási élmény volt, hogy édesapám is ott lehetett a versenyen, elképesztő dolog megnyerni egy ilyet. Végül 2 vagy 4 másodperccel nyertem az összetettet, szívesen átélnék ismét egy hasonlót.
Utána még sokszor versenyeztünk Franciaországban, de már nem volt könnyű elmenésbe kerülnöm. Sokszor volt olyan szituáció, hogy belekerültem egy 5-6 fős szökésbe, mondjuk 2 europcar-ossal, 2 sojasun-ossal meg még néhányakkal, majd mondták, hogy ők nem vezetnek nekem, és persze nem értünk haza. Jó dolog azért, amikor rólad cikkezik a francia újság – megnyeri a versenyt vagy nem nyeri meg? Rákövetkező évben 1-es rajtszámmal rajthoz állni is felemelő érzés volt, csak maga a verseny nem: hét napból hetet esett az eső, meg is betegedtem, az már nem úgy jött össze, mint az előző.
Mi kell ahhoz, hogy valaki kikerüljön? Milyen tanácsot adnál annak, aki ezen töri a fejét?
Ahhoz, hogy Magyarországról kikerüljön valaki, ahhoz egy isteni csoda kell. Komolyan. Nincs menedzser, nincs menedzserrendszer, mint az összes többi országban. Egy ilyen csapatba, mint a miénk, napi szinten 30-40 ember szeretne odaférni. Világszinten több száz, több ezer versenyző akar bekerülni egy-egy csapatba. Az, hogy én 2008-ban kijutottam, ahhoz hozzásegített, hogy voltak eredményeim – eredmény nélkül is lehet, de ahhoz tényleg olyan kapcsolat kell, hogy ismerd a valakinek a valakijét, és akkor tulajdonképpen bárhova bekerülhetsz. Nagyon sok embert tudok, aki így került el. Csak az a baj, hogy ez mind elveszi annak a helyét, aki eredményt is el tudna érni.
Nem jó az a tudat, hogy Svájcban szinte az összes csapattársam bekerült az IAM-be, mert az egy svájci csapat, de az összes jóval gyengébben teljesített, mint én. Persze, ha ott vagy a profik között, végigversenyzel egy évet, ugyanazokkal a feltételekkel, edzőtáborokkal, felveszed a versenyritmust, a következő évre fejlődni fogsz, a harmadik évre pedig talán eredményt is fogsz elérni. Rengeteg csapattársam volt így. Elkerültek az IAM-be, rosszabbak voltak nálam, de az első évet végigversenyezték, következő évben már eredményt értek el. Sebastian Reichenbach, Jonathan Fumeaux, Pirmin Lang, sok nevet tudnék felsorolni. Itt nem kell doppingra gondolni, csak olyan feltételekre és januártól kezdődő versenyzésre, hogy egy idő után lehet ugyan, hogy belerogysz, mert fiatal vagy, de egyre jobb és jobb leszel.
Feltételeknél olyanokra is gondolok, mint hogy november-decemberben nem mínuszokban kell edzeni, vagy ha valakinek van lehetősége, saját pénzen egy-két hétre elmenni Kanári-szigetekre, Mallorcára. Ez szép, csak 1-2 hét edzőtáborral nagyon nehéz eredményt elérni, persze nem lehetetlen. Ugyanaz az edzőtábor program kell, mint amit ők csinálnak, és versenyzés januártól. Mire mi elkezdjük a szezont márciusban, nekik már van három többnaposuk. Akkora előnnyel indulnak, hogy az elképesztő. Rengetegen csak azért utaznak el Argentínába és Ausztráliába, hogy gyűjtsék a kilométereket. Mikor mi kint voltunk Argentínában, 7 napot versenyeztünk, 1500 kilométert. Semmit nem kellett csinálni, csak hét napra beülni a mezőnybe és biciklizni. Viszont amikor hazajöttünk, minden áttétel forgott, nem volt probléma. Ez folytatódik azzal, hogy nem kell idegeskedned, hogy mit egyél holnap, milyen ruhát vegyél fel, ha hideg az idő, stb. Mikor itthon azon imádkozol, hogy jó időjárás legyen, hogy el tudd végezni a programod…ott nincsenek ilyenek. Ha esetleg olyan rossz idő az idő, hogy nem lehet minőségi munkát végrehajtani, akkor fogja az ember a családját, felülnek a repülőre és elmennek valahova.
Kis hazánkból nagyon-nagyon nehéz kijutni. Hála Istennek nekem volt lehetőségem segíteni, hogy mások kijussanak – az, hogy megérte-e vagy sem, az érdekes kérdés, mindenki döntse el maga. Nekem kicsit csalódás volt, hiszen azt hittem, hogy ha valakit odaviszek valahova, akkor 100%-osan odateszi magát és jól fog menni, de ez nem így lett. Nem baj, ettől függetlenül segíteni fogok legközelebb is, ha van olyan ember, aki erre érdemes. Az a baj, hogy nagyon kevesen vannak ilyenek, akiben látom azt, hogy na, belőle lehet valami. Ha ebben a feltételrendszerben, ami itthon van, megtesz mindent, és van is eredménye, nagyon szívesen támogatom.
Pelikán Jani kijutott, és most csapattársak vagytok.
Mint mondtam, elképesztő mennyiségű ember akar bejutni hozzánk, így mondhatom, hogy nélkülem biztos nem jutott volna be. Korábban már láttam benne fantáziát, be akartam vinni hozzánk, megkérdeztem, hogy van-e rá lehetőség. A téma jó néhány hónapig napolódott, aztán felmerült megint, hogy kéne még legalább egy erős ember, én ismét említettem Janit – hogy ismerek egy srácot, aki fiatal, szerintem erős, lehet rá számítani, bár rengeteget kell tanulnia még. Hála Istennek tényleg úgy alakult, hogy összejött, sikerült odavinni. Azt mondhatom, hogy nem bántuk meg, jó eredményei vannak, rengeteget dolgozik. Neki most az az elsődleges feladata, hogy fejlődjön, tanuljon, annak érdekében, hogy mindenki lássa, van hova tovább. Fiatal, van még benne lehetőség. Nagyon lelkes, rengeteget edz, szerintem néha túl sokat is 🙂 Kicsit néha vissza kéne fognia magát; erről rengeteget beszéltünk az elmúlt hónapokban az utazások alatt – általában szobatársak is vagyunk.
Ő pont az az ember, akikről az elején beszéltem: szeretne tanulni, szeretne fejlődni, rengeteg dolog van, amiben kell is neki. A mezőnyben való kerékpározás például: nem ugyanaz az itthoni 50 fős mezőny, ahol ő a legerősebb, mint a kinti 200 fős, ahol ő a középmezőny. Ő tudja, hogy fejlődnie, tanulnia kell, és ez jó. Szerintem sikerült beilleszkednie, a többiekkel is megtalálta a hangot. Nagyon jól tud angolul, nálunk általában mindenki angolul beszél, attól függetlenül, hogy osztrák csapat. Szerintem a többiek is elfogadták, rengeteget dolgozik a csapatért; próbálkozik, csinálja, amit kell. Emberileg, tartásilag, mindenhogy tudja azt, hogy ő kicsoda, miért van itt, és tudja azt, hogy ez egy nagyon jó lehetőség. Az a baj, nála és a többi fiatalnál is, hogy későn kezdett kerékpározni, és még látszanak a hiányosságok.
Lehet valaki annyira erős, hogy ne kelljen tudnia kerékpározni?
Igen, biztos vannak ilyenek, akik úgy néznek ki a kerékpáron, hogy… Csak beszéljünk Froome-ról: szegény lefele nem ment olyan jól, de látszik rajta, hogy fejlődik, 1-2 év alatt elképesztő sokat fejlődött. Tanulja, gyakorolja. Odafigyelnek rá, ő is odafigyel rá. Nem sok kerékpárt nézek a TV-ben, de azt tudom, hogy pár évvel ezelőtt sokkal rosszabbul ment lefele, mint most – látjuk az eredményt. Ezzel lehet versenyt nyerni és elveszteni is. Nézzünk meg egy Nibalit, Sagant, amikor azért nyerték meg a versenyt, mert lefele elmentek. Sokszor benne van a kockázat, hogy odaveri magát az ember a földre, de ez az egész kerékpárban ott lebeg. Sprintben egy rossz mozdulat, és mindenki elesik, de ha nem, megnyered a versenyt. Ha valamit el akarsz érni, néha be kell vállalni.
Örülök, hogy tudtam Janinak segíteni, mert ő az az ember, aki megérdemli ezt. Hogy tud-e vele élni, ez már az ő dolga.
Kényes téma: láttál olyat, aki “az évszázad tehetsége” volt, de nem ért oda, mert elege lett, vagy valami elcsúszott? Esetleg sajnálod, hogy abbahagyta?
Persze, van sok ilyen. Egy magyar versenyzővel voltam úgy, nem csak én, hanem sokan mások, hogy ő egy tehetség, tényleg egy tehetség, aki szerintem jobb, de sokkal-sokkal jobb eredményekre lehetne képes, viszont mivel nem olyan szorgalmas, ezért nem kerül oda. Hülyeség lenne azt mondani, hogy haragszom rá, mert én nem haragudhatok rá, talán kicsit felbosszantanak az olyan versenyzők, akik nagyon tehetségesek, bármilyen edzésmunkából gyorsan tudnak menni, és mégsem használják ki. Ha beletenne a munkába mindent, akkor sokkal-sokkal többre vihetné. Van még ilyen versenyző, de azt mondhatom, hogy én nem voltam olyan tehetséges, viszont rengeteg munkával el lehet jutni oda, ahol most én vagyok.
Hogy ez jó vagy sem, azt mindenki döntse el maga, de szerintem a befektetett munkával, mindenre odafigyeléssel nagyon magas szintre el lehet jutni. Tehát a tehetség nemcsak egy adottság szerintem, hanem sokkal komplexebb dolog.
Az a baj, hogy nem tudjuk pontosan, kik ezek a ki nem forrt “tehetségek”. Van egy szlovák csapattársam, ő mesélte, hogy Sagan nem igazán szeretett edzeni, hogyha volt kedve kiment, ha nem, akkor nem. Tett az egészre. Azért csinálta, mert a testvére, Juraj, pont az ellentéte volt: ő nagyon lelkesen végezte a munkát, mondta, hogy gyere Peter, menjünk, csináljuk. Amikor már Peter is eljutott valahova, és látta, hogy van eredmény, akkor ő is változtatott a hozzáállásán, és dolgozott keményen. Sajnos Juraj ugyan ott van a profik között, mert van egy tesója, de ő egy versenyző a sok közül. Rengeteget versenyeztünk együtt, ő ott volt és ennyi. Viszont ő motiválta Petert, aki iszonyat tehetség. Utána persze vitte magával Jurajt is. Szerintem ez egy nagyon érdekes felállás – ha nincs Juraj, akkor nincs Peter, és most nincs miről beszélni.
Van tehát szerintem olyan kerékpáros ma a magyar mezőnyben, aki mások szerint is többre vihette volna, de ez már sosem fog kiderülni. Akkor derült volna ki, ha ez az ember mindent odatesz. A szorgalom nagyon-nagyon fontos.
Lassan te vagy a legtapasztaltabb versenyző a mezőnyben. Milyen különbségek vannak a különböző mezőnyökben, melyikben érzed jól magad?
Egy amatőr sor, pl. egy közös edzés vagy hasonló, az teljesen más. Ott nagyon figyelni kell a másikra. Ha egy mezőny főleg profikból áll, az azért nyugodt. Ott előre tudsz menni, oda tudsz menni, ahova akarsz. Lefele általában senki nem akar elesni, mindenki figyel a másikra, nincs sok stressz. Ahogy megyünk lejjebbi kategóriákba, több amatőr belekeveredik a bolyba, annál veszélyesebb az egész. A mi szintünkön is, ha amatőrök is vannak, akik munka mellett bringáznak, sokkal stresszesebb a versenyzés, jobban oda kell figyelni.
A fiatalok – azon a szinten ahol én is versenyzek – minden áron eredményt akarnak elérni. Semmi nem számít. Eredményt kell elérnem, mert csak úgy tudok továbblépni. Ennek érdekében mindent megteszek, ha elesek, elesek, ha nem, megnyerem a versenyt. Ez nagyon érződik rajtuk. Szerintem elég jól ismerem már a mezőnyt; hozzám hasonló korúakkal sokszor fogjuk a fejünket, és beszélgetünk, hogy mi történik itt. Ők tudják, hol a helyük, mit csinálnak. Viszont a fiatalok, akik most kerültek fel, minden áron eredményért hajtanak, és emiatt sok a bukás, ráadásul beleviszik azt is, akik figyelnek, csak már kikerülni nem tudják.
A kerékpársportban már szinte mindenkivel bicikliztél, hogy éled ezt meg?
Soha nem tekintettem a nagy nevekre úgy, hogy húú, ők most érinthetetlenek. Persze, az elején érdekes volt, hogy együtt versenyezhetek ezzel vagy azzal, de ettől függetlenül ott volt bennem, hogy ha szélezésre kerül a sor, ugyanúgy be fogok menni elé, mert én nem akarok leszakadni. Gyengébb vagyok, mint ő, engedjen be 🙂 A mezőnyben tisztelni kell őket, de nekem is ugyanaz a célom: előre akarok jutni, versenyt szeretnék nyerni, és nem foglalkozom vele, hogy ki is ő pontosan.
Persze a “nagy királyok” nagyon nyugodtak a mezőnyben. Nem olyanok, mint akik egyszer “véletlenül” nyertek egy versenyt, – persze véletlenül nem lehet nyerni – és onnantól kezdve beszólnak mindenkinek, aki egy kis csapatból való. Az olaszoknál ez közkedvelt, hogy ő benne van egy nagyobb csapatban, akkor ő nagy király, és ebből sok konfliktus kezdődik – beszól, eltipor, elküld a fenébe. Eközben az igazi királyok szinte senkihez nem szólnak; ők mennek, tudják, hol a helyük. Ha be akarsz menni elé, beenged. Beszélgetnek, de nem kiabálnak, nem szitkozódnak senkivel.
Felnézek rájuk, nagyon ügyesek, de verseny közben ők is emberek, ők is le tudnak szakadni. Nekem is sokszor volt benne részem, hogy X-Y profi leszakadt a hegyen, én pedig nem, és ez nagyon jó érzés. Ők sem verhetetlenek. Mindenkit meg lehet verni. De nagy előnyük van.
Van olyan, akire visszaemlékszel, és voltál vele elmenésben, vagy valamiért nőtt a szemedben?
Amikor Mendrisioban a Világbajnokságon versenyeztem, ott volt elöl Greipel; nagyon szimpatikus srác. Felfelékben mindig rettentően szenvedett azzal az irgalmatlan nagy testtel, ezért próbált olyankor elöl biciklizni, hogy az ő tempóját menjük. Látszott rajta, hogy nem esett jól neki, viszont a lefelékben, síkon nagyon haladt. Ugyanúgy biciklizett, mint én: evett, ivott, nem szólt be, vezetett; szimpatikus volt.
Kiryienka is… Nekem nincs példaképem, de ő egy olyan ember, aki csodálatosan kerékpározik. Csak azt látod, hogy bármilyen sebességtartományban ugyanúgy ül a biciklin – ha jól esik neki, ha rosszul esik neki, ha hatvannal megy, ha negyvennel megy. Nekem nagyon tetszik, ahogyan ő biciklizik. Ezt irigylem is tőle, mert én sajnos nem ülök túl szépen a kerékpáron – legalábbis amikor nagyon gyorsan kell menni, eléggé szétesik a mozgásom.
Bassoval is jó volt együtt tekerni, pláne akkor, amikor az ember rettentő rosszul érzi magát fölfelé, és az utolsó utáni leheletét is kilehelli, ő pedig ennél lényegesen könnyedebben halad. Hála Istennek ez fordítva is előfordult: ugyanúgy szenvedett, mint én. Ez rendben van, hogy néha ők is szenvednek és nekik is meg kell küzdeniük.
Példakép vagy itthon sokaknak, de neked volt-e példaképed?
Örülök neki! Jó érzés, hogy ezek szerint sokan így tekintenek rám. Talán nagyon régen, amikor fiatal voltam, volt példaképem: Pantanit szerettem. Remák Zoli sokat segített, ő a beletett munka alapján is példakép volt. Bodrogi Lacira is felnéztem, hogy meddig vitte, csak utána eléggé csalódtam benne. Amikor szerettem volna külföldre kijutni, hozzá fordultam, de egyből azt kaptam, hogy jaj, hát sajnos nem, neki nincs külföldi kapcsolata. Nem akartam mondani, hogy Laci, ezt te sem hiszed el, amit mondasz, kint vagy 10 éve a World Tour-ban, és nincs kapcsolatod? Mondd azt, hogy nem akarsz segíteni, és kész, le van zárva a téma. Az olimpián együtt voltunk kint – kedves volt, szimpatikus, egyáltalán nem volt nagyképű, sőt, kedvesen viselkedett. Vannak versenyzők, akiknél szeretem, ahogy bicikliznek, kedvelem a stílusukat, de nagyjából ennyi.
Némileg érintett vagy családilag is a női kerékpározásban, mennyire követed?
Megmondom őszintén, a fiúk versenyeit sem nagyon követem, és a lányokét sem. Feleségem, Krisztina is kerékpározik, ő is szereti, edz, indul versenyeken. Egy-két nevet ismerek a nemzetközi élvonalból, talán egy kezemen meg tudom számolni, hányszor láttam versenyt. (A férfiakat sem igazán nézem, több okból kifolyólag. Nem annyira érdekel – nem látni szeretném, amit csinálnak, hanem én is ott lenni és versenyezni. A másik ok, hogy nincs TV-nk, ezért sem nézem – persze a mai világban már tudnám követni a neten is. Néha, mikor versenyen vagyunk, és a többiek nézik, akkor én is. Egy Tour de France-ból mondjuk megnézek két szakaszt, de olyan, hogy most akkor itthon maradok, mert van egy szuper hegyi szakasz, olyan nincs. Régen volt, most már nincs. Kicsit fáj a szívem, hogy ők ott vannak, én pedig nem lehetek, ezért inkább nem nézem. Persze, egy-két jó dolgot el lehet lesni, van olyan, hogy megnézek egy-egy videót a neten, amiből lehet tanulni – ezért nem kell végignézni egy egész szakaszt.)
Elmaradhatatlan kérdés: hogy megy a család és a bringa összeegyeztetése?
Régen kizárólag a kerékpár létezett. Reggel felkeltem, reggeli, 9-10 körül elindultam edzeni, majd hazaérkezés, ebéd, pihenés, alvás. Korábban nagyjából ennyi volt egy nap. Most már azért más családdal, gyerekkel, teljesen más. Felkelünk, együtt megreggelizünk, és elmegyek edzeni. Nincs már az, hogy legkésőbb 10-kor el kell menni edzeni; van, hogy délben indulok, és van, hogy csak délután tudok elmenni. Ha hosszú edzés van, azt próbálom reggelre időzíteni. Persze olyan is előfordul, hogy felkelek inkább korán, elindulok 8-kor, hamarabb végzek, és akkor együtt tudok lenni Krisztivel és kislányommal. Más most már a fontossági sorrend. Ez a munkám és az életem, ez rendben van, de próbáljuk összeegyeztetni a családdal. Télen kicsit nehezebb, amikor hamarabb sötétedik, de ilyenkor nyáron azért elég jól véghez lehet vinni.
Ettől függetlenül ugyanúgy edzem, ugyanúgy csinálom, de már nem dől össze a világ, ha nem indulok el tízkor.
Mik az elképzeléseid az aktív versenyzés után? Mit fog csinálni Kusztor Péter?
Van sok elképzelésem; bízom benne, hogy 5-6 évem van még a sportban, de meglátjuk, hogy alakulnak a szezonok, mennyire élvezem. Rengetegszer abbahagytam már elméletben; nem megy az edzés, hideg van, nincs kedve az embernek – erről Kriszti biztos sokat tudna mesélni. Bízom benne, hogy jó pár évet eltölthetek benne, utána pedig a legésszerűbb az lenne, ha benne maradnék a sportban. Érdekel az edzősködés, fiatalokkal foglalkozni (csak még nem tudom, hogy van-e fiatal, akivel lehet foglalkozni), valamilyen csapatot létrehozni. Ez már a 23. szezonom, tehát ezt tovább lehetne vinni, mivel ebben éltem. Biztosan nehéz lenne kiszállni belőle.
Néha viszont arra gondolok, hogy az egészet el kell felejteni, a kerékpársportot kihúzni az életemből, és valami teljesen mást csinálni. Az a baj, hogy ezt most ki tudom mondani, de lehet, hogy 1-2 év múlva visszavágynék, mert zavarna, hogy nem tudom azt végezni, amit szeretek. Persze, sokszor rettentően utálom, – pláne, ha elázom, fázom, rossz körülmények vannak…stb. Elképzeléseim vannak, majd alakítja az élet. A mezőgazdasági dolgok érdekelnek, de hogy miért pont az, azt ne kérdezzétek. De tényleg, mondjuk kimenni és szántani napokon keresztül. Nem tudom, miért, de amikor bringázok, sokszor figyelem azokat, akik ezt csinálják, valahogy tetszik, és kipróbálnám. Aztán persze lehet, hogy nem menne és nem is tetszene, de ez egy lehetőség. Sok dolog tetszik, de egyikben sem voltam benne úgy igazán. A sportban éltem/élek, ebbe látok bele – a táplálkozás és a regenerálódás része is nagyon foglalkoztat.
Négyszemközt vagyunk, most végre elárulhatod az edzéseid titkait!
Nincs nagy titok: van egy felépített edzéstervem, amit követek, de előfordul, hogy azt elhagyom, ha besokallok, és azt mondom, most akkor megyek, ami jól esik. (Néha az is kell! Tegyük félre a kilométer és mindenféle órát, és menjünk, ami tetszik. Különben az ember hosszú idő után besokall. Hú, most ezt kell tartani, most azt kell tartani, és ha nem megy, akkor ideges leszek. Nem azt mondom, hogy nálam már régóta ez lenne, de azért az elmúlt pár évben voltak ilyen időszakok, hogy hagyjuk az edzéstervet, biciklizzünk, ami jól esik. Ha gyorsan megyünk jó, ha
lassan megyünk, az is jó. Régen az is katasztrófa volt, ha nem mentem ki edzeni. Esik az eső, nem tudok kimenni edzeni, most mi lesz? Most leginkább semmi: annyi, hogy nem megyek ki. Ennyi.)
Az edzés típusa attól függ, hol állunk a felkészülésben. Télen elkezdjük, próbálunk minél több hosszabb edzést végezni, már amennyire az idő engedi; inkább állóképességi edzéseket vagy erőfejlesztést hegyre. Hosszabb erőfejlesztések először, és ahogy megyünk bele a szezonba, annál rövidebbek és intenzívebbek az intervallok. Heti 2-3 intervallos edzés van, amiből egy inkább hosszabb, kisebb intenzitású. Viszont vannak olyanok, amik 4-5 percesek, és azok tényleg maximumhoz közeli résztávok, 5-6×5 perc például. Általában Wattra edzek, úgyhogy mondok egy példát: 360-420 Watt között 5×5 perc. Nem úgy kezdem el, hogy 420-nal rögtön, hanem szépen az elején 360, aztán ahogy megyek bele a résztávokba, egyre jobban viszem fölfele, hogy végig tudjam csinálni az 5-6 ismétlést – nem úgy, hogy megcsinálok kettőt maxon, aztán utána nem tudom elvégezni a többit, mert annak úgy nincs értelme. Inkább legyen az első lassabb, a többi pedig intenzívebb.
Ennyi év után azért az embernek éreznie kell, hogy hogyan áll. Elindítja a résztávot, és még számok nélkül is érzi azt, hogy hú, ez ma nagyon nem megy, de jó, megpróbálok még egyet, hátha bemelegszem, és akkor jobb lesz. Még egyet csinálok, és ha az is rossz, akkor fordulás és haza, vagy csak biciklizés résztáv nélkül. Ha viszont megy, akkor szépen végig kell csinálni, még akkor is, ha rosszul esik, mert van az, amikor rosszul esik, de azért halad, és meg kell csinálni, hiszen ez az edzés. De van, amikor szükséges változtatni, olyankor hallgatnia kell az embernek saját magára. Kimegy, erőlteti, nem megy, a pulzus sem megy fel – ilyenkor jobb, ha az ember inkább biciklizget vagy hazamegy és nem csinál semmit.
Én mindig szerettem tervszerűen edzeni, azt követni. Igazából az első komolyabb edzőm Remák Zoli volt, ő írta az programomat. Régebben sokkal-sokkal több kilométert mentem, mint most. Akkor főként állóképességi edzés volt, nagyon kevés intervall, viszont 30-31.000-es évek. Most valamivel kevesebb kilométert és sokkal több intervallt hajtok végre. Most Szöllősi Istvánnal dolgozom, előtte Tisza Zoli volt az edzőm. Neki kicsit változott az élete, két gyermeke született, és a távolság – hiszen Amerikában él – sem volt a legjobb. A tavalyi évet egyedül csináltam: saját magamnak megírtam az edzéstervemet. Azt kell, hogy mondjam, tetszett, élveztem, szerintem jól is alakult a szezon. Viszont nekem kellett visszajelzés, az, hogy valakinek elküldöm az edzéseimet, és ő mondja, hogy mi az, amit lát. Ezért elkezdtem dolgozni Szöllősi Istvánnal; néha azt mondom, István, ezt ma hagyjuk, ezen a héten felejtsük el a tervet, mert nem fog menni, és akkor csinálom, amit csinálok. Nem olyan a terv, hogy csak ez van és más nincs. Lehet változtatni időjárás stb. függvényében. Ha kéne menned 6 órát, de a második óra után azt érzed, hogy nem tudsz menni hússzal sem, akkor felesleges erőltetni. Bár én az a versenyző vagyok, aki az utolsó egy-két órában jobban érzi magát, mint az első kettőben – ez nem tudom, miért van, de így van. Többnaposokon ugyanez: lemegy az első két nap, sokszor csak végigszenvedem, az utolsó két nap pedig nekem megy a legjobban. A valkenburgi VB 270 kilométer volt; 200 kilométer nagyon nem esett jól, utána viszont elkezdett haladni.
Milyen edzésterepeket javasolnál résztávokhoz olyan amatőröknek, akiknek nincs sok idejük?
Én is keresgéltem jó edzőhelyeket, 5 percet azért elég sok helyen el lehet végezni. Sok amatőrnek nincs túl sok ideje erre, mondjuk csak másfél-két órája – nekik a János-hegyet tudom ajánlani. Kicsit forgalmas az egyik része, a másik részén rossz az út, de a Kékgolyó utcától egészen fel a víztoronyig belefér a 15 perc is. Persze, attól függ, mennyire gyorsan megy az ember 🙂 Szerintem amatőröknek belefér a 15 perc. Sajnos forgalom van, sőt, egy lámpa is (…). Hosszabb, mondjuk 25 perceket csak Dobogókőn lehet csinálni, nincs más lehetőség, elölről vagy hátulról. Síkon nem igazán végzek nagyon intenzív résztávot, ott inkább csak magasabb állóképességi munkát – 20-30-40 percet. Pátyon lakom, így ha onnan kifele megyek Zsámbék irányába, ott bármilyen intervallt meg lehet csinálni, mert nincs lámpa és nem kell megállni. Résztávokat főként fölfele szoktam végezni. Dobogókőt szeretem – néha kicsit már unom, de szeretem. Ha rövidebb edzésbe kell beleszorítanom 10-15 perces intervallt, akkor én is a János-hegyre megyek.
Említetted a rossz utakat, nekünk egyből bevillan a cyclocross. Milyen volt neked a cross?
Igen, volt egy cross szezonom – az első és az utolsó 🙂 Ki akartam próbálni, hogy valami új legyen a téli felkészülésben, ne mindig az országúton “ökleljem”. Volt, hogy a montit is kipróbáltam, de csak egy évig bírtam, valahogy nem annyira élveztem. Aztán úgy voltam vele, hogy kipróbálom a cross-t, hátha jó lesz, 2-3 versenyen elindultam. Gondoltam talán jót tesz a szezonnak, kicsit ügyesedem is, elvégre télen is kell a rövid, magas intenzitás. Bulinak nagyon jó volt, de annyira nem élveztem.
A magyar pályákon egy két kilométeres körben volt 82 darab kanyar; ez szerintem minden, csak nem kerékpársport. Rendben, hogy ilyesmiről szól: sár, föl-le, pár kanyar, de itt csak és kizárólag kanyarok voltak benne. Nem vagyok egy nagy cyclocross hozzáértő, de láttam már külföldi cross versenyeket, és ott azért van lehetőség gyorsan is menni, mert vannak egyenes szakaszok. Itthon talán 100 méter volt a leghosszabb. Persze, látványos, de szerintem a versenyzőknek nem annyira hasznos. Legyen benne kanyar, de ne minden méteren. Ez az én véleményem, de majd biztos megszólnak a szervezők 🙂 Nem tudtam azt kihozni magamból, amiről úgy gondoltam, bennem van, mert vagy fékeztem, vagy megindultam. Nézzük meg Cleppe-t: montival indult, mennyivel jobb volt mindenkinél. Valószínűleg azért, mert kanyarokban segített neki a kerékpár. Jó buli volt, jó volt a hangulat, de a saras verseny után egy hét biciklimosás nem hiányzik annyira.
Mi a helyzet a biciklikkel? Tudsz még lelkesedni egy-egy megoldásért?
Persze, szeretem és tisztelem a jó kerékpárokat. Ez a munkaeszközöm, vele dolgozom, tisztán tartom. Hál’Istennek a csapatomnál minden adott, így bármi probléma van, rögtön csere. Nincsenek várakozások, hogy hátha még jó lesz: ha rossz, le kell cserélni.
Mindenkinek tisztelnie kell a kerékpárját, vigyáznia rá, karban tartani a saját érdekében. Azért az új Shimano dolgok ettől függetlenül hamar tönkremennek 🙂 Régen nem volt lehetőségem havonta láncot cserélni, most van, azért az nem ugyanaz. Svájcban középkategória volt alattam, az Utensilnordban a legjobb eszközök voltak (Recorddal szerelt Botecchia), bár nekem annyira nem jött be a geometriája. Most erre a BMC-re egy rossz szót nem tudok mondani, ez a csúcs. Ennél jobbat nem tudnék vásárolni, nagyon szeretem. Súlyra szuper, geometria rendben van, bejön az elektromos téma is – ha valakinek van rá lehetősége, csak ajánlani tudom, mert jó dolog. Oda vált, ahova akarom. Persze, foglalkozást igényel, mert töltögetni kell néha, de havonta én egyszer feltöltöm és
kész.
Van három OB címed: 2 mezőny, 1 időfutam. Van olyan, ami a szívedhez közel áll?
Igazából mindkét mezőnyversenyre jó visszagondolni. Az egyik teljesen sík volt – az ottani győzelmemet annak köszönhetem, hogy nagyon nagy szél fújt a gáton. Jó erőben éreztem magam, ott volt Cziráki Pisti csapattársam is, aki sokat segített nekem. A végén úgy alakult, hogy elmenésbe kerültem Kiss Gergővel és Szeghalmi Bálinttal, így érkeztünk meg a célhoz. Elmentem a végén egyedül, és sikerült nyernem.
2012-ben egyedül indultam, és valamivel dombosabb terep volt, 2 pukli is helyet kapott, talán 500 méter hosszú, ott kellett mindent feltenni. Próbálkozni, próbálkozni, amíg más el nem fárad (igazából mindig erről szól). Kérdezték, hogy miért a frissítőnél próbálkozom – miért, miért, mert ott volt az egyik domb! Egyedül nincs más lehetőség, nincs mit tenni – várhatok a csodára, csak akkor 32-vel biciklizünk végig, és senki nem fárad el. Így persze én is fáradok, benne van az a kockázat, hogy megrogyok, de még mindig több esély van nyerni, mint hogy várok a semmire. Abban az évben eltávolodtunk Fejes Gabival, ketten forogtunk, majd a befutó is emelkedőre ment fel. Elölről megindultam, nem tudott kerülni. Mindkettő nehéz verseny volt, de örülök, hogy sikerült.
Tavaly emlékezetes OB volt. Eszedbe jut még?
Nagyon kicsi ez a társadalom, mindig feljön ez a téma, persze. Elkerülhetetlen. Az a baj, hogy ez egy embert minősít. Valaki kétszínű, valaki korrekt. Próbálok nem foglalkozni vele. Nekem igazából nem lett rosszabb tőle, neki meg annál inkább.
OB után jön a Tour de Hongrie. Idén nélkületek zajlott a verseny.
Sajnos nem tudtunk menni. A gond az volt, hogy a szervezők rátették az Osztrák Körversenyre, így aztán nem volt lehetőségünk részt venni. Ha az osztrák verseny után lett volna, akkor biztos, hogy jövünk, mert tavaly szuper verseny volt, mindenki jól érezte magát, remek szervezés, és a szakaszok is jók voltak. Bánják is a srácok, hogy nem tudtunk jönni.
Az Amplatzban ez már a harmadik szezonod. Hogy épül fel a csapat, milyen belülről?
A főtámogató, a csapat nevét is ő adja, Erich Amplatz – ő is jár biciklizni, elvegyül a sorban. Ő az a szponzor, aki eljár versenyekre, nem otthon ül és csinál valami mást. Van egy csapatvezetőnk, tavaly óta Luka Zele (szlovén); ő mondja a taktikát a versenyre, csinálja a szállásfoglalást, ő a directeur sportif. Engelbert Gaubitzer a pénzügyes, ő ezekkel a kérdésekkel foglalkozik. Vannak masszőrök, szerelők, de ők nem mindig ugyanazok – például Árvai Ata is járt velünk masszírozni, de van egy szlovén srác is. Egyik volt csapattársunk, a szívproblémák miatt kiszálló Dejan is masszőrként dolgozik nálunk.
A csapat nagyon profi. Nincsenek problémák: a legjobb felszerelés van, nincs olyan, hogy ez vagy az nem elérhető éppen. Amit szeretnénk, minden van. Soha nem voltam olyan csapatban, mint ez, amit mondanak az általában úgy is van. Ez ritka. Pénzügyi problémák sincsenek, mindent fizetnek: utazást, étkezést, szállást. Fejlődünk. A tavalyi év szuperül sikerült; rengeteg versenyt nyertünk, nagyon jó eredményeket értünk el. Idén április-májusban kevés versenyen szerepeltünk, mivel az osztrák kupán mentünk pár nagyobb verseny helyett, de elvégre osztrák a csapat, mutatnunk kell magunkat hazai terepen. Emiatt a versenyprogramunk év elején nem a legjobb, júniustól viszont nincs megállás. Szlovák kör, szlovén körverseny, bajnokságok, osztrák kör, cseh körverseny, minden. Szeptember végéig nincs megállás. Remélhetőleg jövőre változni fog ez, és év elejétől tudunk majd folyamatosan nagy versenyekre menni.
A srácok mindenkivel jóban vannak. Nincsenek kiabálások a csapatban, például hogy verseny után beérnénk, és akkor mindenki elküldi a másikat szebb vidékre. Én itt még sosem hallottam ilyet. Mindenki tud dolgozni a másikért. A kerékpáros rész után kezdődik a másik élet: beülünk valahova, megiszunk egy kávét, sütizünk. Szétválasztjuk a kettőt. Jó a hangulat, szeretem, bízom benne, hogy tudunk előrelépni – szinte minden pénzkérdés.
Ezekután csak egy kérdés maradhat: mik a további céljaid?
Célok, azok mindig vannak 🙂 Jó lenne versenyeket nyerni, mert azt azért régen sikerült, valami többnaposon dobogóra állni remek dolog lenne. Kijutni az Európa-kupára, világbajnokságra. A fő cél persze az, hogy élvezzem a sportot. Az edzéseket, versenyeket, amit csinálok, élvezettel csináljam, ne kényszerből – ez talán a legfontosabb. Ha tudom élvezni, akkor annak örülni fogok. Ha jönnek az eredmények, az már csak egy plusz jó.
Végül Kusztor Péternek feltettünk pár gyors kérdést a kedvenc erről-arról, amivel már Pelikán Janinak is nehéz perceket okoztunk 🙂
- Kaja: grízes tészta, császármorzsa
- Pizzafeltét: nincs kedvenc, egyszerű
- Szín: piros
- Hazai hegy: Dobogókő, Mátra, konkrét nincs
- Kinti hegy: nincs
- Zenekar: sokmindent szeretek: Coldplay, Sting, Jesus Culture
- Szám: nincs
- Film: Vissza a jövőbe
- Unaloműzés: gyerek mellett már nem unatkozom 🙂
- Verseny előtti rituálé: nincs
- Ha nem bringás lennél: traktorvezető 🙂
- Eredmény: Bretagne-i győzelem
- Példakép: nincs
- Hazai bringás: –
- Kinti: Kiryienka, Wiggins
- Kedvenc verseny: osztrák és magyar kör
- Szupererő: –
- Sokan nem tudják rólad: megtért keresztény vagyok
- Rossz szokás: Krisztina tudná megmondani 🙂
- Legnagyobb félelem: kishitűség
Legeslegvégül pedig van egy galériánk is Kusztor Péter faggatásáról és a család helytállásáról:
